Emlékképek

EMLÉKKÉPEM

A kép illusztráció

Kicsi gyerekként minden év nagyünnepeit anyai nagyszülőknél töltöttük. Igazi ökomenikus családban. Református nagyanyám, katolikus nagyapám érdekes párt alkottak, ahogyan vasárnaponként egyik templomból átvonultak a másikba. Nem volt ez divat akkor, főleg azért, mert a templombajárást sem nézte jószívvel a hatalom. Az alföldi kisváros ismert és köztiszteletben álló polgáraként, mindenkivel pár szót váltó szerszámkovácsát, nem csak, ?a svábokra jellemző- pontos és precíz munkája miatt szerették, büszkék is voltak rá. Neve elé a vitéz jelző 1920-ban került, amikor nevét Miks-ről, Mezei-re változtatták. Végigharcolta az első világháborút, több életveszélyes sebesülést szerzett telefonistaként az első vonalban, minden elismerő kitüntetést és keresztet megkapott, így lett belőle vitéz Mezei János. Ezt írja le a" 46-os gyalogezred " című könyv, vitézeket felsoroló kordokumentuma is.

Magas, egyenes tartású, tüskehajú, szép bajuszú ember volt. Külsőre is katonás. Szeméből pedig mindig mosolygó fény sugárzott. Nagyon sokat olvasott, mindenre nyitott ember volt, mindenki szívesen beszélgetett vele. Sokan jártak hozzá, ő volt a környék legjobb reszelőkészítője és vágója. Szerettem vele lenni, a műhelyben, nézni és egyre kisebb egymásba kapcsolódó fogaskerekek táncát, melyeket nagy és széles bőrszíj fogott össze. Büszke voltam, amikor meg engedte, hogy kovácsműhelyébe próbálkozzak a fújtató kezelésével. Kicsi reszelővágó helyisége volt számomra az örök karácsony. A lehulló acélreszelék vékony szőnyeget terített köréje. Mögötte nekem mellmagasságig tornyosultak, ?szépen sorban- egy pici asztalkán a korabeli újságok. Pihenő perceit mindig olvasással töltötte. Emlékszem, ahogy évenként beköttetve álltak a képes újságok, heti-, havilapok, a mühely szekrényében. Sokat lapozgattam én is ezeket, természetesen akkor még a képek kedvéért. Az Élet és Tudományra nagyon kellett vigyázni, nehogy összegyűrjük, annak nagy tisztelete volt, mert az körbejárta a család felnőtt tagjait, szinte kötelező olvasmányként. Itt megjegyzem, semmi köze nem volt a mai Élet és Irodalomhoz, sem értékrendjében, sem szellemiségében. Nagy, plafonig érő könyvtárában, pedig elérhető magasságban a mesekönyvek, ifjúsági regények, hogy minden unoka korának megfelelő olvasmányhoz jusson. Számomra ma is az egyik legkedvesebb emlék, a Tamás bátya kunyhója c. könyv olvasása, mely egy nyári vakációhoz kötődik. Mindig, mindent megbeszélt az unokáival, felnőttként, komolyan kezelt minket. Soha nem éreztem, hogy az nem lenne őszinte. A fiúkkal pedig, ha sakkozott, az véresen komolynak tünt, pedig elég sokszor veszített. Csak felnőtt fejjel fogtuk fel, hogy miért történhetett az úgy, ott és akkor...,

Mivel komoly sakk-partik folytak a barátokkal, régi vitéz társakkal és akkor, ő többször került ki győztesen, mint vesztesen, megértettük a játékkal tanította unokáit a sikerélmény örömére, és a veszíteni tudás felelősségére.

Nagyon bölcs ember volt. No, de elkalandoztam az örök karácsony élményétől. Tehát az őt körülölelő acélreszelék szőnyeget kissé megkaparta, kis dobozkába tette a tartalmát, majd a kisasztalról elvett egy olyan újság lapot, amit már kiolvasott és nem volt kitüntetve azzal, hogy évvégén könyvkötőhöz megy, hosszában megsodorta, meggyújtotta és apránként rászórta az acélreszeléket, ekkor elkezdődött a csillagszórás, sokáig tartott, én gyönyörűnek találtam. Bizony ezt mindennap kértem és megkaptam. Ma is minden csillagszóró meggyújtása előhozza ezeket az emlékeket. A biblia ismerete is náluk kezdődött. Drága jó nagyanyám minden reggel felnyitotta, kicsit olvasott belőle, majd visszatette a nagy ebédlőasztal közepére, ahol egy hosszú, vékony váza is helyet kapott friss virággal. Sokáig rejtély volt számomra, honnan tudja a nagymama, hogy hol tart az olvasásban, mikor, nincs is ott a könyvjelző? Mikor kíváncsiságom elhatalmasodott a könyvjelzőnél kinyitottam és belenéztem. A könyvjelző sokáig egyetlen oldalt védett. Tehát mindig ezt olvasná reggelente? Aztán rájöttem, dehogy? Ma már én is sokszor kinyitom a bibliámat és megnézem, mit üzen aznapra Isten nekem. Nagyanyám is ezt tette, a napi bibliai üzenetet olvasta, melyet a találomra kinyitott oldal mutatott meg.

Picike, törékeny, lányka alkatú nagymamám más volt. Hangja gyenge, mégis határozott. Mindig beteges volt, valami vesebetegséget kapott negyedik lánya várandósága alatt. Sokat kellett neki pihenni. Édesanyám egyik testvére velük élt, mivel a második világháborúban a Gulágra elhúrcolt vőlegénye soha sem tért haza. Őt Ilonkának hívták, ő biztosította nagymamám teljes pihenését. Ilonkát mindig dolgozni láttam, nagymama utasításait követve. Nagyon jól főzött, sütött. A kamrában selyempapírral bélelt szaloncukros dobozok sorakoztak, különböző süteményekkel. Minden tízórai és uzsonnai időben lehetett kérni belőle. Az ebéd feltálalása soha nem késett. A déli harangszó asztalnál ért bennünket. Meghitt légkör lengte körül a családot. Közös ima után jól esett az ebéd a szeretet sátra alatt. Nagy és hosszú beszélgetések követték az ebédet, majd mindenkire kötelezően 1-2 óra pihenés következett. Nagyapám beleült a nagy füles fotelbe, kezébe vette a napi újságot és olvasott. Érdekes, szemüvegére nem emlékszem, talán nem is kellett használnia. Nagymamám délutáni csendes pihenőjét töltötte. Ilyenkor a csend hallhatóvá vált, a légy zümmögése csendháborítónak tűnt. Nekem is lekellett feküdnöm a díványra, csak Ilonka dolgozott. Az ebéd utáni mosogatást végezte, pakolászott, mosott. Őt soha nem láttam nappal pihenni. Ő is nagyon okosnak és türelmesnek tűnt, bármikor lehetett kérdezni, mindig kész volt a válasszal.

Aztán egyszer nagyon csendben összehajtotta nagyapám az újságot, felállt és elindult a műhelye felé, ahol délután öt óráig a munka várta. Mikor nagymama pihenőkéje véget ért, szabadfoglalkozás kezdődött. Az uzsonna három órakor volt. Ekkor kerültek elő a süteményes dobozok, és a gyümölcskosár. Az olvasást ezeken a délutánokon szerettem meg. Öt óra után bejött nagyapám, akkora a fürdőben lévő réztartályba már melegvíz várta, megmosakodott átöltözött, és ezután jöttek a meghitt esték. Volt ott lepedőre vetített mese, de Ki nevet a végén társas játék is, a fiúkkal sakk-parti, fémépítés. A fiúk az unokatestvéreim voltak, akik délutánonként eljöttek, hogy ne unatkozzak és hogy nagytatával lehessenek. A vacsorára is ott maradtak, így még jobban éreztük magunkat, mert mindenki mesélt valamit a nap történéseiről. A másnapi terv is itt készült el, menü összeállításától, az ügyintézésig. Csodálatosak voltak ezek az esték. Amikor nagymamám jól érezte magát leült a régi, megkopott pianínóhoz és eljátszott valamit. Énekelni sosem hallottam, de kottát sem láttam előtte. Aztán jött az esti tisztálkodás. A fűrészporos dobkályha már akkor ontotta a meleget, amikor túl voltunk rajta. Emlékszem mindig fáztam, de soha nem betegedtem meg. Szerintem nem volt ott hideg, csak én éreztem úgy, mert kikerültem a szeretet fényéből arra a kis időre.

Ez a rendszeresség elkíséri az életem. Nekem is fontos a közös étkezés, a nagybeszélgetés mindig az asztalnál történik. De még azt is drága nagyapámtól örököltem, hogy szeretem a kistálakat. Szeretek ebből reggelizni, ebédnél levest enni és este, ha kávét, kakaót vacsorázok, úgy aprítom bele a kenyeret, zsemlyét, kalácsot, ahogyan ő tette.

Azt is tőle tanultam, hogy a könyv a legnagyobb érték. Számomra elképzelhetetlen egy nap olvasás nélkül. Hiába a kommunikációs forradalom, tévé nézésem napi egy híradóra korlátozódik és a kulturális műsorokra, amiből nem nagyon jut, mert kiszorítja az értéktelen, demoralizáló, szórakoztató és családi szennyest kiteregető show műsor. Milyen jó volt a rádiós korszak, amikor a reggeli krónika, déli krónika, esti krónika, színházi közvetítés, Szabó család volt az általános kínálat. Akkor jutott idő a családépítésre. Én, úgy látszik a leckét megtanultam. Ugye nagyapa? Biztos mosolyogsz majd, ha elolvasod fentről ezeket a sorokat.

Vasárnap még nálunk volt, kismotorján érkezett, szerdán utaztunk volna hozzájuk a férjemmel. Kedden hajnalban kopogtak az ablakon. Senki nem volt az ablaknál, nem is lehetett, a családi ház kapuja zárva volt. Délelőtt jött a távirat, vitéz Mezei János ma hajnalban meghalt. Nagymama hamar utána ment, hogy ne érezze magát a nagyapa egyedül. Szerették egymást, ott mindig béke volt.

Isten nyugosztalja őket!

Nehéz évek...

Nagyon hideg tél volt, hízott a jég a tsz-hez tartozó tavon. Édesapám örült ennek, mert lehetett nádat vágni és szaporodott a munkaegység. Volt egy jó kis brigád, büntetésből válogatták össze őket. Ott volt a dunántúli plébános, az olajmérnök, a drogériás, és édesapám. Mindegyikük a hatalom ellensége volt. Bamba brigádvezető naponta kérdezte tőlük, na hogy tetszik a néphatalom, urak! Mindig válaszoltak neki valami bölcset, amit szegény kérdező meg sem érthetett. Az államosítások előtt szüleimnek volt egy kis hentes üzletük, egy házunk és egy oldalkocsis motorkerékpárunk, ez nagy bűn volt akkor. Meg is kaptam érte születésemkor a pecsétet. Egyébszármazású lettem. Ma is tisztán emlékszem, hányszor kérdezték meg az iskolában: édesapád foglalkozása, 1947. előtt? Válasz a születési anyakönyvemben volt, kereskedő Ez a státusz olyan súlyos volt, az akkori hatalom szemében, hogy még akkor sem vették fel édesapámat a vágóhídra, amikor a csontozóban nagyon kellett a munkáskéz. A csontozó nagyon kemény hely volt, nem szívesen maradtak ott az emberek. Szegény édesapám, volt belspedes kocsis is, mert a tsz sem alkalmazta őket egész évben. Minden munkát elvállalt, a szükség is késztette, hiszen nem volt már mit eladnunk sem. Elbúcsúztunk utolsó értékünktől is, a nagy tükrös, márványlapos tálalótól. Aztán megtörtént a csoda. Nagybátyám különleges jó hírrel érkezett. Azt mondta apámnak, elintézte, hogy hamarosan mehet a vágóhidra dolgozni, mert lejött Budapestről az ÁVÓ alatti, volt belügyminiszter, aki igazgató lesz a gyárban. Rokona pedig, a nagybátyám barátja volt. Mondta is az édesapám, a testvérének, hogy miért venné fel az igazgató pont őt, aki, 6 hónapot vendégeskedett a Tisza Szállóban. Ez a szálloda volt az ÁVO központja. Nehéz 6 hónap volt ez az életében.

Édesapám, mégis elment a gyárba, mikor beiktatták az igazgatót. Ha nem tudta volna, hogy ki Ő és honnan jött, egy szimpatikus, megnyerő modorú emberrel találta volna szemben magát. Rövid beszélgetés után közölte az igazgató, fel van véve. A csontozóban kezd, azután majd meglátják. Édesapám örömmel jött haza. Végre a szakmájában dolgozhatott és lehetett számitani rendszeres bevételre. Volt ennek még más hozadéka is, kaptunk húsjegyet, nagyon finom ebédet lehetett hordani a gyárból, olcsón. Olyan sokat adtak, hogy két adagból négyen jól laktunk.

Teltek a hónapok. Egyik este édesapám szomorú arccal, redős homlokkal jött haza.

Hívott az igazgató, azt mondta, tud Ő jobb helyet adni nekem, nem is kér mást, csak néha elbeszélgetnénk. Nem vállaltam el, mondtam is neki, alkalmatlan vagyok én az ilyesmire. Így emlékszem vissza arra az estére. De sokszor hallottam ezt a történetet nagyanyámtól is.

Évek teltek el, amikor a csontozóból könnyebb munkát kapott. Hamar fregoli lett, mert minden munkát, szívesen és szakszerűen végzett, nagyon szeretett dolgozni, neki a munka szolgálat volt. Őt is szerették. 75 éves korában még nyugdíjasként besegitett néha.

Büszke vagyok rá, hogy a legnagyobb szükségben sem tudták rávenni, hogy jobb körülmények reményében, besúgó legyen, pedig az a mi utunkat is kikövezhette volna a kiváltságok felé.

De jó, hogy nem tette meg, mert így gazdagabb lehetek, drága emlékével, és tanulhattam tőle, kitartást, becsületet, hitet és reményt.

A FÉLELEM GYÖKERE....

EMLÉKKÉP 1956-ból

Hideg őszi nap volt, amikor megérkezett a szalmával megrakott szekér. Ritka látvány volt a városnak ezen a részén akkoriban az ilyen. A nagykapu is régen volt kinyitva, lehetett hallani a nyikorgásából. Édesapám behívott minket, hiába akart kint tartani a kíváncsiság. Azután két, három óra múlva, elment a szekér. A naptár 1956-ban járt. Néma volt a város. Úgy emlékszem, kijárási tilalom volt. Az aszfaltos járda is aludt, nem zavarta álmát a cipősarok kopogása. Édesanyám vöröshagymát hámozott, édesapám friss húst kockázott. Jó nagy adag, több napra tartó pörkölthöz. Régen ettünk már ilyet. Hentes édesapám, minden húsételt nagyon jól tudott elkészíteni. Először a hagyma szaga járta be a lakás minden zugát, majd a hús szagával keveredve utat kért magának a pörkölt illata. Aznap este finom falatok kerültek az asztalra. Jóllakottan kerültünk az ágyba, mégis az esti ima után hamar elaludtunk. Másnap szintén finom ebéd került az asztalra, délután édesapám két testvére is meglátogatott minket, mindegyik kapott egy csomagot édesapámtól. Kora este lehetett, amikor ismeretlenek érkeztek hozzánk, hárman. A nagykapu ismét kitárult. Egy katonai ponyvával leterített kisteherautó gurult be az udvarra. Édesapám valamit mondott édesanyámnak, aki átvitt engem és a húgomat a szomszédba. A szomszédból átláttunk, valamit pakoltak az autóba. Nem sokkal később hallottuk, hogy az egyik idegen kiabál, édesanyám sírva magyaráz. Hazarohantunk. Édesapám nem volt otthon. Az egyik idegen édesanyámat rángatta. Azután még arra emlékszem, azt mondta az idegen, hol az ura, nem érdekel a kölyke?

Kilenc éves voltam. Édesanyám leültetett és azt mondta. Kislányom baj van. Édesapád egyik barátja adott egy borjút. Azt hozták a szekéren, szalmával letakarva. Abból főztünk tegnap, abból vittek a nagybátyáid is. Ezt most büntetik, ez feketevágás. Be kellett volna szolgáltatni az édesapád barátjának. Ő nekünk adta. Sajnos, hiába este főztük meg, a hús szaga elért oda, ahova nem kellett volna. Feljelentettek. Édesapád elvitték volna, de Ő a hátsó szoba ablakon elmenekült a kerten át. Azt mondta az ávós tisztnek, hogy átöltözik. Ezért kiabáltak velem.

Napokig semmit nem tudtunk édesapámról. A lakásunkat többször végig nézték, keresték. Legkisebb húgom 7 hónapos volt. Édesanyám sírt, ideges és türelmetlen volt. Szokatlanul feszült volt körülöttünk minden. Egyik délután édesapám testvére jött hozzánk, édesanyám beküldött a kistestvéremhez. A vendég nem sokára elment. Kissé később, mi is elindultunk a nagymamámhoz. Sötétedett, amikor odaértünk. Nagymamám és én mentünk tovább, a nagybácsihoz. Mikor odaértünk, a belvárosi soklakásos házba, nagybácsim egy pincelejáró felé vezetett. Gyertyafény mellett mentünk le a lépcsőn. Az egyik fáskamrához érve, megnyílt a deszkaajtó. Édesapám állt ott, kezét felém tárta, majd átölelt, aztán nagyanyámhoz fordult és azt mondta: "Anyám búcsúzni hívtam magát ide, el akartam menni, talán később Böbit és a gyereket is kitudtam volna juttatni, de most, hogy itt vannak, látom, nem tudom megtenni. Mondja meg Böbinek, jöjjön ide és bemegyek, jelentkezem az ÁVÓ-nál.?.

Nagybátyám ezt hallva, így szólt édesapámhoz: "gyere Pista, hozd magad rendbe, mire Böbi megérkezik".

Ezután együtt felmentünk a lépcsőn. Apám megölelt. Kislányom nagyon szeretlek benneteket, és elsírta magát. Elköszöntünk és nagyanyámhoz visszamentünk. Édesanyám, pedig elment édesapámhoz. Együtt mentek be az ÁVÓ-ra. Édesapámat 6 hónapig nem láttuk, csak az árkádok alatt, ahova néha elvitt az édesanyám. Szemben a bíróság épületében tartották a foglyokat. Napi sétájukhoz az út azon a lépcsősoron vezetett, amelynek oldalán ablakok voltak. Sokan álltak ott, emlékszem. Arra is, hogy sokszor elzavartak onnan mindenkit. Talán párszor körbejárták a kicsi udvart, majd a lépcsősoron visszatértek, a zárkákba. A lépcsősoron integető kezekre most is jól emlékszem. Csak a csuklók és újjak mozogtak. Édesapám, feketevágásért 6 hónapot kapott, az ablakon való ?szökéséért? pedig, hat hónap után is látható foltjai emlékeztették.

Nehéz karmát hoztam. Születésemkor államosították a hentesüzletünket, házunkat és az oldalkocsis motorkerékpárunkat. Csecsemőként megpecsételtek, egyéb származású, burzsujgyerek lettem. Iskolás éveim alatt tapasztaltam meg igazán, mit jelentett ez számomra. Talán hamarosan erről is írok majd.

Utólagos bejegyzés: Édesapám, ÁVO-n eltöltött ideje után, egészsége megroppant, a testén lévő heg emlékeztetőűl ott maradt, az erős munkabíró ember, roncsként tért haza, sok időbe tellett még újra munkeképes lett, de a lelki sebeket már nem gyógyította be az idő.

A VASÁRNAPI VENDÉG

A történet valós, csak a neveket változtattam meg.

Béla talán negyven éves lehetett. Feleségével és főiskolás gyerekeivel élt egy családi házban, az utca közepén. Sokszor láttam az utcán beszélgetni, mindenkit ismert. Mi gyerekek is szerettük, mert velünk is szóba állt. Mindig volt nála ajándék, amit beszélgetés után kivett a zsebéből és átadott nekünk. Emlékszem, apró kis színes képek voltak. Minden érdekelte. Nagyon okos embernek tartottuk. Az egyetem klinikáján dolgozott, egy raktár vezetője volt. Így teltek az évek. Gyermekei, diplomás emberként találták meg a hívatásukat. Mind a ketten elkerültek, a városból. Egyre ritkábban látogattak haza. Mikor Eszter, a felesége beteg lett, gyermekei elvitték anyjukat a fővárosba, gyógyíttatni. Eszter nem tudta legyőzni a betegséget, pár hónap múlva meghalt. Mindenki sajnálta. Őt nem ismerték annyira, mert keveset látták az utcán, nem volt beszédes. Arra emlékszem, hogy soha nem mosolygott. Jó asszony volt, mert mindig segített, ha valamelyik idős szomszédja megbetegedett. Úgy emlékszem csecsemőgondozó volt a klinikán. Temetésén sokan voltak. Béla hamar egyedül maradt, mert gyerekei másnap visszautaztak.

Még többet lehetett látni az utcán, szinte mindennap találkoztunk vele. Jó emberek laktak arra, akkoriban. Nem hagyták magára, ebéd meghívásokat is kapott vasárnapokra. Béla vasárnapi vendég lett a szomszédoknál és nálunk. Mikor nálunk ebédelt, édesapámmal sokat beszélgettek. A beszélgetésből úgy vettem ki, nagy az egyetértés. A beszélgetéseket sakkparti követte. Azután egy délutáni tea, némi süteménnyel. Majd egy kis csomaggal, melyet édesanyám készített, Béla távozott.

Nagy volt a sajnálkozás, mondták is sokszor, ezért tanítathatta a gyerekeit, hogy felé sem néznek. Bélához akkoriban elég sok vendég érkezett, nem magyarul beszéltek. Ő akkor azt mondta, hogy távoli rokonok, diplomaták. Csodálkoztak is rajta az emberek, milyen diplomaták lehetnek, akkor csak orosz diplomatákról lehetett hallani.

Egyik ősz Bélának betegséget hozott, először csak az állandó köhögés jelentkezett, majd követte ezt az egyre nehezebb légzés, betegsége beszorította a lakás falai közé. Már csak a vasárnapi ebédekre ment a soros szomszédba. Nagyon beteg volt már azon a vasárnap, amikor utoljára nálunk járt. Ebéd után kérte édesapámat, sakkparti helyett beszélgessenek, mi bábszínházba mentünk a testvéremmel. Soha nem felejtem el, mikor haza értünk, édesanyám szeme ki volt sírva, édesapám homlokán összehúzódtak a redők, látszott nagy gondja van.

Hamarosan jött a vacsoraidő, vacsora után édesapám azt mondta. Béla nem jön többet, nagyon beteg, az utcán sem mehettek oda hozzá, nem találkozhattok vele, mert elkapjátok a betegséget, de ne feledkezzetek el köszönni. Akkoriban több szomszéd kereste fel egymást, mikor Béláról beszéltek a gyerekek nem hallhatták.

Pár hónap múlva meghalt, a szomszédok közül kevesen kísérték el az utolsó útjára. Édesapám elment. Csodálkoztam is miért maradtak otthon a temetés napján azok az emberek, akik a vasárnapi ebédjeiket osztották meg vele, éveken keresztül. Gyermekei hamar eladták a házat, végig járták a szomszédokat, akkor azt hittem, elköszönni.

Már nagylány voltam, talán az érettségi táján lehettem, amikor megtudtam az igazságot. Béla volt az utca spiclije, ő írogatta jelentéseit az utca emberéről. Azon az utolsó vasárnapon, kért bocsánatot édesapámtól, akkor mondta el neki, hogy évek óta, édesapám megfigyelése is hozzátartozik. Halála előtt a többieknek is elmondta. Szomorú szemű Eszter is talán ebbe betegedett bele, de gyermekei is ezért kerülték édesanyjuk halála után a szülői házat. Így értek véget Béla vasárnapi ebédjei és az élete?

Így éltünk a hatvanas években, minden utcának meg volt a maga Bélája. Az ország kettészakadásának a magja el lett vetve...

A lélek neve...

Szívesen elmesélem az Ekpafat név történetét. Kicsi lánykaként hallottam, hogy valaki így szólitott. Nem emlékszem rá, milyen volt, ki volt, de a hangjára igen. Semmihez nem hasonlítható, lágy és kellemes női hang volt. Amikor szüleim nevemen szólítottak, egyre többször mondtam nekik, hogy én nem vagyok Gizike, én Ekpafat vagyok. Mindenki mondta, butaság, ilyen név nincs, honnan veszem. Mikor elmondtam, hogy így hív egy kedves néni, nem hittek nekem. Édesanyám azt mondta, ne mondjam többé senkinek, hogy Ekpafat vagyok, mert kinevetnek, nem játszanak velem, ha nem mondok igazat. Ezután nem mertem senkinek sem beszélni róla. Ennek ellenére valóban megtörtént, hogy játszótársaim gúnyosan megkérdezték, mi van, már nem vagy Ekpafat? Erre jól emlékszem, de arra is, hogy gyermek koromban többé nem hallottam, hogy szól volna hozzám a "hang".

Évtizedekig nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel, ha néha eszembe jutott, gyermekkori képzelődésnek tartottam. Egy tanfolyamon vettem részt, ahol meditatív állapotban az Atyához mentünk fel, bűneinkért bocsánatot kérni. Ekkor ott, ismét megszólalt a hang: jó úton jársz Ekpafat. Azóta, néha ismét szól hozzám, soha nem útasít, vagy szid. Utoljára, egy nehéz betegségből lábaltam ki, amikor megdícsért: a hited és az alázatod meggyógyított. Egyre többször hallani, olvasni, hogy minden lélek kap egy nevet az Atyától. Én hiszem, hogy ez az én léleknevem. Szeretem és használom is egy ideje. Pár hónapja szintén, egy tanfolyam keretében, kezembe került Csíky Ildikó: Sorsunk a számokban c. könyve. Ebben találtam egy részt, a számok és betük kozmikus energiájáról. Döbbentem elemeztem a léleknevem, melyben pontosan követhettem a teljes életútamat.

Lehet, hogy most valaki, egy öregasszony gyermekkorból hozott mániájának tartja a leírtakat, de elmondom, nyugtatóra, altatóra soha nem volt szükségem, ezektől távoltarthattam magam. Szerencsémre, nem küzködtem pszichés gondokkal, tehát azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, mentálisan egészséges vagyok.

Nem beszéltem eddig erről nyílvánosan, de ha megkérdezték elmondtam. Egyre többször teszik fel ezt a kérdést az Ekpafat névről, ezért úgy gondoltam, most minden kedves olvasóval megosztom e név rejtélyét. Talán másoknak is eszébe jut, hogy átéltek hasonló élményt, vagy felfedezik saját léleknevüket.

A Lélek hangja....

Évtizedekkel ezelőtt, egy kis város kórházának a felvételi irodáján dolgoztam. Onnan kerültem fel, a nemrég beinduló intenzív osztályra, osztályos adminisztrátornak. Az irodát alig pár méter választotta el az U alakú gyógyító részlegtől.

A gépek csipogása, a lélegeztetőgép elnyúló nehéz sziszegése behallatszott. A karácsonyi ünnepek előtt történt, hogy vérző szülőnő került az osztályra, nagyon súlyos állapotban. Mindenki talpon volt, mégis kevesen voltak. Nem sokat gondolkodtam, bementem és beálltam a sorba. Feladatom a véradó és kórterem közötti út folyamatos megtétele volt.

Az életért tartó küzdelem napokig tartott. Ez meghatározta a további életem. Úgy éreztem nekem a betegágy mellett és nem az íróasztalnál van a helyem. Döntöttem. Bejelentettem a családomnak, váltani szeretnék. Orvos apósom, pedagógus férjem támogattak. Nem így az anyósom, nem értette, miért vonzó számomra az iroda felcserélése az ágytálra. A szeptembert már az iskolapadban kezdtem, munka mellett tanultam. Múltak az évek, majd büszkén és örömmel vettem át jeles minősítésű oklevelemet.Alig találtam meg a hivatásomat, mellékvese-daganatom okozta különböző szervek károsodása miatt, sorozatos műtétek szakították félbe a munkámat. A hetedik -életmentő - műtét után a pécsi klinika intenzív osztályán tértem magamhoz. Most az én életemért folyt a harc. Kezem görcsösen szorította a rám terített lepedő sarkát. Felvillant egy kép, hányszor láttam már lepedőbe kapaszkodó kezet az utolsó pillanatokban....

Nem tartott sokáig ez az érzés, mert férjem megfogta görcsbezárt újjaimat, kezébe fogta a kezem és így szólt: " Isten hozott kedves, tudtam, hogy ketten ismét győzünk!"

Négy évvel később újabb kihívás következett. Egy reggelre a bal oldalam lebénult. Az arcom teljesen béna volt, merev szemhéjam nem mozdult, a szemem állandóan nyitva volt, csak a műkönny tartotta meg fényét, elferdült számból a szívószállal bejuttatott folyadék kicsordult, beszédem érthetetlenné vált, a végtagjaim erőtlenek lettek. A számban lévő üveggolyó és a kezemben tartott szivacslabda csak éjszaka pihenhetett, mert nappal az izmok erősítése volt a feladatuk. A gyógytornász megmutatta a gyakorlatokat a férjemnek, aki jó testnevelőként keményen dolgozott velem. Járni fogsz, mondta naponta százszor. Ha úgy érezte, gyengülök, így szólt: "örülök neki, hogy ma ilyen erős vagy", és én el hittem neki. Ismét sikerült!

Mindenki segített a családban. Azt hiszem, ha akkor ők nincsenek mellettem, feladtam volna. A legnagyobb erőt a család biztosítja, mert óriási, -soha ki nem fogyó- tartalékkal rendelkezik. A remény sugarait folyamatosan árasztja felénk. Mindig akad egy kéz, aki felénk nyúl, ha terheink alatt megroggyanunk. Megvigasztalnak, ha mások bántanak és megbocsátanak, ha mi bántunk másokat. A család erősítése nem jólét vagy pénz kérdése. Ha mindennap biztosítunk egy nyugodt körülmények között eltöltött közös ebédet, vagy vacsorát és ott mindent megbeszélünk, felszínre hozzuk, őszintén feltárjuk a problémákat, erősödik az egymás iránt érzett felelősségünk, megszületnek a megoldások.

Minden családban vannak mélypontok, bármelyikünk hibázhat, de együtt képesek vagyunk legyőzni a nehézségeket. Egy családban mindig lehet tiszta lappal kezdeni!!!

Mi soha nem fekszünk le haraggal, 37 év után is van mondanivalónk egymásnak. Tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani. A múlt vélt vagy valós sérelmeit nem emlegetjük, nem beszélünk róla. Szeretjük egymást.

Most ismét harcolunk. Májusban a Celladám tesztem pozitív lett, lassan a kúrám végéhez érek, úgy érzem, most nem csak csatát kell nyernünk, hanem háborút. Sokat dolgozom magamon, a fizikai gyengeségem múlóban, már lelkileg is erős vagyok. Bízom benne, hogy az októberi kontroll jó eredményt mutat.

Még sok munka vár rám, felemelni az elesetteket, erősíteni a gyengébbeket, segíteni azoknak, akik egyedül maradnak. A családot pótolni nem tudom, de őszinte odafordulással, szeretettel és alázattal talán enyhíthetem a fájdalmakat.

Hálát adok az Istennek, és megköszönöm, hogy ilyen szép feladatot adott nekem.

A párommal tudjuk, ha az utunk végéhez érünk, egyikünk biztosan fogja majd a másik kezét, nem lesz szükség a paraván mögötti ágy lepedősarkára...

Az igazi professzorok..., akiktől tanultam, tanulok...

Profession de foi =(fr.) hitvallás; az ember legfontosabb, gondolkodását meghatározó nézeteinek kinyilvánítása

Professor =(régi latin) egyetemi rendkívüli tanár.

Az én professzoraim, valóban rendkívüliek. Pár ember mindig nagy hatással van az életemre, értékrendemre. Érdekes, hogy a Nagyapámon, Édesapámon kívül, az Apósom, egy osztályvezető főorvosom, és a két professzorom az aki, szinte minden cselekedetemben szerepet kap. Két professzoron kívül mindegyikkel napi és személyes kapcsolatot élhettem meg. A nagyapámban, pici korom óta hatalmas erőt éreztem, végtelen gyengédséggel. Édesapámban, a jóságos szeretetet, az aggódó gondoskodást, a végtelen türelmet, a megbocsátást. Apósom maga volt, az emberszeretet mintaképe, a város egyetlen olyan orvosa, aki az utcán is receptet írt, páciense hátán, ellátva őt minden jó tanáccsal. Ha vizsgálatra is szüksége volt, az elé toppant betegnek, megfordította útját, visszament, és "rendkívüli rendelést" tartott. Ne gondolja senki, hogy mindezt pénzért tette, sokszor ő adott a betegnek, hogy kiválthassa a gyógyszerét. Sok kollégája nem is szerette, ezt a tevékenységét, de szegény körzet volt az övé. Mikor eljött az idő, gyorsan nyugdíjba is tették. Már akkor folyt a harc, a betegek pénzéért. Más városban viszont szívesen fogadták, közegészségügyi főorvosnak, majd 79 évesen munkába menet, a vonaton lett rosszul, akkor a KPM. Alkalmasság vizsgáló főorvosa volt, Budapesten, a Pillangó utcában. Mindig mondta, a munkamezején szeretne meghalni. Majdnem sikerült neki. A MÁV kórház intenzív osztályán már hiába küzdöttek az életéért.

Azután jött egy másik orvos, akitől megtanulhattam, a beteg iránti végtelen szeretetet, az ápolás fontosságát, a gyógyító munkában. Gyakorlaton voltam először azon a belgyógyászati osztályon, ahol ez a főorvos volt az osztályvezető. Végtelen csendes, nagy szakmai tekintélynek számított. Szokásai eltértek mindenki mástól. A viziteken minden fekvőbetegnél megnézte, hogy száraz, sima-e alatta a lepedő? Akkoriban még nem volt állandó katéter, pelenka. Lepedő, gumilepedő, harántlepedő, papírvatta. Naponta négyszer, ötször cserélve. Nagy szégyen lett volna itt felfekvést találni. Itt kornélküliek voltak a betegek. A nyolcvanévesnek megjárt ugyanaz a diagnosztikai elérhetőség, kezelés, mint a húszévesnek.

Ezen az osztályon volt két, egyágyas szoba, nem a protekciós betegeknek fenntartva, hanem a kórház megbetegedett dolgozói gyógyultak benne, a liftes nénitől, a főorvosokig. Érdekes, szinte mindig volt lakója. Sajnos én is voltam többször, ennek a szobának vendége. Azért azt elárulom, hogy nálunk naponta megjelent a diétásnővér, megbeszélni a másnapi menüt, természetesen az előírt diéta szerint, és az akkor még kötelező látogatásidő sem volt számunkra előírva. Talán ennyi szabálytalanság róható fel a főorvos úrnak. Valahogy mindenki pótapját vélte felfedezni benne, mert hozzá bármikor mehettünk, bármilyen problémával. Mentünk is, személyestől, a gyerek beiskolázásával kapcsolatban, szinte mindennel. Soha nem utasított el senkit. Meghallgattuk jó tanácsait, olyan példás családi élt, hogy tanácsit jó szívvel fogadhattuk.

Ma is él, tanácsaira mindig számíthatunk, ha hozzáfordulunk. Én az életemet köszönöm neki, mert Ő ragaszkodott egy olyan diagnózishoz, amit csak a tünetek támasztottak alá, és egy laborvizsgálat, egyéb diagnosztikai lehetőségek cáfolták. Elvitetett Pécsre, ahol a műtétet követő szövettan igazolta, a mellékvesevelő daganatot, és az újraélesztésem is eredményes lett, tehát újbóli születésem az Ő érdeme is lett.

Most következik az a két professzor, akikkel nincs személyes kapcsolatom, de minden tőlük származó könyvet, verset, elolvasok, riportot megnézek, mert az Ő életük számomra, már nem is megélés, hanem küldetés. Szívsebész és agysebész professzorok, hazánkban és Európában is a legsikeresebbek között vannak számon tartva. Sikereiknek csak a betegei, és a fél ország örülhet, mert a másik fele elhallgatja, útjukba gáncsot vet, mert hitüket megvallva, szeretik a hazájukat, és ennek hangot is adnak. Műtéteiket, Istenhez szóló imával kezdik. Kezüket az Úr vezeti. Irigylik sikereiket, gúnytárgyává teszik hitüket. Ők ketten, nem törődnek vele, mert mikor az egyiknek a megállított szív van a tenyerében, a másiknak a megnyitott koponyából tátong ki a megsérült, beteg agy, csak azt tudják, hogy nekik tenni kell a dolgukat, csak az élet, a lélek létezik számukra.

Isten teremtette, a léleknek a földi burkát, a fizikai testet, amelyet most nekik kell rendbe hozni, segíteni, hogy folytathassák a meg tervezett útjukat.

Isten a lelkeket meg teremtette, azonos értelemmel és intelligenciával, a világnézetet, a máshogy gondolkodást a lélek tanulófolyamata szerint választjuk, mikor testet öltünk, tehát ebben az életben azt teljesíti, mindenki, ami a szellemi fejlődéséhez szükséges, azt éli meg, hogyan, ott a szabad akarata, eldöntheti.

A professzorok, teszik a dolgukat, alázattal, hittel és szeretettel, Isten akarata szerint.

Tehetik, mert tudják, hitük mellett nagyon fontos, hogy önismeretre is szert tegyenek, mert része a szellemi fejlődésnek, hiszen az önismeret, és az önmagukban vetett hit által ismerhetik meg Istent, és tudnak hinni Őbenne.

Soha nem törnek pálcát más felett, meghallják, betartják az isteni tőrvényeket, amelyek mindnyájunkhoz szólnak.

Ne vess meg mást, ki véled rosszat tesz, mert, ő a Te tanítod, hogy azt a rosszat Te el ne kövesd.?

A szeretetnek nincs köze a leereszkedéshez: a jótékonyság nem szánalomból, hanem szeretetből táplálkozik. A jótékonyság és a szeretet egy, mert ha jót cselekszünk, azt szeretettel tesszük. A szenvedőknek nem pénzre van szükségük, hanem gondoskodó szeretetre. Tudják ezt Ők, nagyon, ezért professzorok.

Senki ne lepődjön meg, hogy Édesapámat és Nagyapámat is ide soroltam, azért tettem, mert nekem professzoraim voltak, akiktől egy életre szóló leckét tanultam, az élet iskolájában.

Hitükben, hazaszeretetükben, alázatukban, bölcsességükben egy úton indultak el, hárman már a földi életük végállomására értek, az égi katedráról figyelnek rám, egyszer majd én is utánuk megyek, továbbképzésre náluk jelentkezek.

Hárman még mennek tovább, feladatuk van, szolgálatuk, melyet most teljesítenek.

Az eltávozottaknak, adjon az Úr örök nyugodalmat, az élőket pedig kísérje az Úr áldása, részesüljenek kegyeibe, hogy szolgálhassák tovább Istenünket, az emberiség szolgálatában.

Kiegészítés: Dr. Papp Lajos professzor úr, a hitről videó, és Dr. Csókay András professzor úr, a hitről, riport.

http://www.szentignac.hu/?p=223#albumok
www.youtube.com/watch?v=S_GgnZ9bW3Q

http://www.youtube.com/watch?v=RF2y0yPTZ1Q&feature=related

ekpafat rovata (ekpafat.virtus.hu)