Csendesedj el és hallgasd a zenét:
Tereza fáradtan tért haza. Nehéz éjszakája volt, a halál kétszer is ott settenkedett közöttük. Először, a meglőtt fiú keringése omlott össze, jó félórába telt, az újraélesztése. Nem sokkal később egy friss infarktusost kellett defibrilálni. Mikor eljött, már mind a két beteg állapotát sikerült stabilizálni.
Azelőtt sokszor gondolkodott azon, meddig maradhat valaki ezen az osztályon, úgy hogy a lelke egészséges maradjon. Hívatása és szakmája ide kötötte, de a halállal nehezen békélt meg.
Azután történt valami. Egyik este az átadót írta, amikor semmihez nem hasonlítható fejfájása kezdődött. Hírtelen feljajdult. Kolleganője hozta a vérnyomásmérőt, ez nem jó, kiabálta, a másikon, szintén, ugyan ezek az értékek voltak olvashatóak. Úristen, kiáltott a nővérke, nem lehet mérni, mérhetetlen, per 160 higanymilliméter, azonnal szólt az ügyeletes orvosnak, aki rögtön ott termett. Itt minden pillanatnak jelentősége van. Az orvos, jó diagnoszta hírében állt. Sajnos igaz, mondta, majd diktálta az infúzióba injektált gyógyszerek nevét. Terezát lefektették, férjét felhívták, ne várja haza a feleségét, súlyos hipertóniás krízise van. Tereza ekkkor, mindössze 27 éves volt. Másnap, a belgyógyászati osztályra került kivizsgálásra. Az osztály főorvosát, Tereza a legjobb orvosnak tartotta, aki nem csak kitűnő orvos, de kiváló ember is volt. A vizsgálatok alapján beigazolódni látszott, a megmásíthatatlan diagnózis. Mellékvesevelő daganat. Mivel, ez a kisvárosi kórház nem rendelkezett endokrin osztállyal, így speciális osztályon, más városban folytatódtak a további vizsgálatok. Ott már nem volt minden eredmény pozitív, így várakozás álláspont következett. Közben az idő haladt. Egyre több szerv károsodott. Ezután műtétek sorozata következett. A belgyógyász főorvos nem tudta tovább tűrni Tereza áldatlan állapotát, életveszélyes kríziseit, mentővel elszállítatta a térség legjobb klinikájára, ahol sokadik műtétre került sor. Nehéz, több órás műtét következett, műtét közben, Tereza feladta. Visszakészült a Teremtőjéhez, aki úgy látta, még sok itt a tennivalója, Tereza szolgálatára még szükség van, és visszaküldte őt! Mikor kinyitotta a szemét, mindenféle csipogó, sziszegő masinákkal volt felszerelve, csövek lógtak ki belőle. Rögtön felismerte a helyzetét. Emberfeletti harc folyt Tereza életéért. Türelmes betegként igyekezett gyógyulni, hite erős volt, családja mellette ált, barátai, kollegái, bíztatták. Az orvosok, ápolók, nővérek csodálatos, fáradhatatlan szeretettel küzdöttek az életéért. Most ő élte meg a betegember kiszolgáltatottságát, az osztály személyzetének áldozatos munkáját. Büszkeség töltötte el, hiszen ő is ugyanilyen osztály, egyik láncszeme volt.
A szövettan igazolta, a sok évvel ezelőtti első, kisvárosi kórház diagnózisát.
Tereza személyisége ezután megváltozott. Átértékelődött minden. Azóta minden embert, a lelkén keresztül ismer meg. Számára a test egy ruha. Természetesen arra is vigyázni kell és rendben kell tartani, hogy a lélek jól érezze magát benne. A gyűlöletnek, bosszúnak, mások megítélésének nála nincs helye, minden porcikájába a megbocsátás, megértés, szeretet fészkelte be magát.
Az újjászületése óta, nem gondolkodott azon, hogy meddig bírja ezen az osztályon. Amint tehette, visszament és beállt a sorba.
Egy fáradt műszak után, még órákig fülében hallotta a monitor csipogását, vagy a lélegeztető gép nehéz sziszegését.
Mikor ágyba került, sokszor filmként pörögnek az események, a betegek által elmesélt életképek.
Ezekből fog összeállni az a csokor, amelyet, átnyújtok minden kedves érdeklődőnek, szeretettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése