9. Az önbizalom II.

Á, én erre nem vagyok képes! Ezt úgysem tudom megcsinálni. Nem hiszem, hogy sikerül. Szerintem nem fog menni.

Ha úgy érzed, erre nem vagy képes, akkor nem is vagy rá képes. Ha eleve úgy állsz hozzá, hogy úgysem tudod megcsinálni, akkor erősen lecsökkented az esélyét annak, hogy mégis. Ha nem hiszed, hogy sikerül, akkor nem is fog. Ha szerinted nem fog menni, akkor már csak a saját belső hiteden múlik, hogy valóban így lesz-e. Hány embernek ilyen a hozzáállása bármihez, ami kicsit eltér attól, amit megszokott?

Mindezek mögött a félelem húzódik meg. Csak láthatatlanul. Az érzés, amit érzünk helyette, a szokatlanság által kiváltott bizonytalanság érzete. Ha az ember bizonytalan, akkor nem tud előremozdulni. Előre csak úgy lehet haladni, ha az ember eltökélt, bízik önmagában és leküzdi az elé kerülő akadályokat. Ehhez két - egymással szorosan összefüggő - tulajdonság szükséges. Az önbizalom és a magabiztosság. Nem beszélve arról a hitről, hogy ha valamit meg lehet csinálni, akkor azt meg is lehet csinálni.

A helyzet fonáksága az, hogy az ember elé kerülő bármilyen akadály leküzdése növeli az önbizalmat. Az önbizalom pedig magabiztossá tesz. Az önbizalomhiány pedig, ha huzamosabb ideig tart, képes depresszióközeli állapotba hozni bárkit. Ez az állapot pedig "kiül a pofára". Ha pedig már kinn van, akkor a siker esélyei jelentősen csökkennek. Ebben a világban, ha valakin látszik, hogy segítségre szorul, az emberek általában elfordulnak tőle. Kezdve az emberi kapcsolatoktól például az állásinterjúkig. Ennek persze megvannak az előnyei is, de ahhoz, hogy valaki ezeket meglássa, gondolkodásmódot kell váltani. Mégpedig úgy, hogy bármennyi rossz dolog történik vele, mindenben keresse meg a jót. Azt, amit hasznosítani tud belőle. És itt nem anyagi haszonra gondolok, hanem annál sokkal értékesebbre - amit később akár anyagi haszonra is tud váltani.

Nézzünk egy elhárítási, önbizalomerősítő technikát, melyet előszeretettel alkalmazunk. A legjobb példa erre a vizsgaszituáció, ahol a "ha az a hülye le tudta tenni a vizsgát, akkor én is le tudom" szokott lenni az általános trend. Tehát nem saját magunkkal foglalkozunk, hanem máshoz viszonyítunk. Lehetőleg olyanhoz, aki "gyengébb" nálunk, mert azt le tudjuk nézni, ezáltal mi önbizalmat nyerünk. Olyan ez, mint a magyar válogatott. A foci erre kiváló példa.

Ha nálunk gyengébb csapatokkal játszottunk, az ellenfelet erősen lenéző sztárcsapat benyomását keltette válogatottunk. Viszont ha neves ellenfelek ellen léptünk pályára, tele gatyával 10 emberrel védekeztünk és általában jól agyonvertek minket. Nem lenézve, focizva. Szerintem Matthaeus nem csinált mást, mint önbizalmat pumpált beléjük és komoly ellenfeleket hozott nekik. Mi lett az eredménye? Elkezdtek megtelni a lelátók, mert a srácok hajtottak. Nem számított az, ha kikaptunk, abban az esetben, ha látszott, hogy a fiúk minden tőlük telhetőt megtettek a pályán. Az eredmény: a szakma összeszövetkezése a szövetségi kapitány ellen. (Lásd: Térkép a boldogsághoz 8. Az önbizalom). Tudok egy másik példát a 90-es évek elejéről. A családunk barátját vezetőedzőként leszerződtette egy, az élvonalba épp akkor feljutó görög csapat. Kérdeztem tőle, milyenek a görögök? Azt mondta, tök bénák, viszont az egész meccsen végig hajtanak, ha kell, négykézláb, 10 ujjuk a fűben van. Minden meccsen tele lelátók előtt. Csak érdekelne, ki is nyerte most meg a legutolsó EB-t?

Ha valaki nem találja az utat a helyes irány felé, menjen el karatézni. Találjon egy számára megfelelő dojót, neki szimpatikus edzővel. Ennek több előnye van. 1. Mozogni fog, és a rendszeres testmozgás jót tesz a léleknek, 2. Egyszer csak önbizalom szállja meg, szinte automatikusan, észrevétlenül, 3. Rájön ott arra, hogy az egyéni fejlődést nem máshoz kell viszonyítania, hanem saját magához, 4. Olyan szellemiséget sajátíthat el, amit az élet más területein is hasznosítani tud, 5. A személyisége fejlődik és újra boldog emberré válhat. A harcművészetek egyébként az a lehetőség, amit bárki, bármikor el tud kezdeni.

Hihetetlenül tehetséges nép ez a magyar. Képzeljük el, mi lenne, ha megszűnne ez a "dzsungelharc", mindenki a saját dolgával foglalkozna, megszűnne az irigység, a féltékenység, a bármi áron, bármilyen hatalmi helyzetbe való törekvés? Az emberek egymást támogatnák, nem abban lelnék örömüket, ha a másikat bukni látják. Ha a teljesítményeket a maguk értékében ismernék el, és méltánytalanul senkit nem sztárolnának. Szerintem a következő közegben élnénk:

Te, én erre képes vagyok! Ezt simán meg tudom csinálni.
Tuti, hogy sikerül. Ez menni fog.

Addig, amíg ez nem lesz így, mindenkinek egy lehetősége van: önmaga számára állítson fel mércéket és azokat ugorja mindig át. Fokozatosan haladva és fejlődve. Ekkor jön a sikerélmény, vele együtt az önbizalom. Irreálisnak tűnő célok is elérhető válnak így. Csak nem azonnal nagyot ugorva, de így az értéke is egészen más lesz, mert megküzdöttünk érte. És vegyük észre, minek örüljünk!

Teniszhasonlattal élve: ha jó meccset játszom, bárkitől kikaphatok, nem búsulok el. Ha nem tesz meg az ember minden tőle telhetőt, csak az adhat erre okot. A göröngyök, a salak, a háló, a szél, a nap, a meleg csak mellédumálás. Minden bennem van, csakis tőlem függ, mit hozok ki magamból.


Vagyis:

Minden Benned Van, Csakis Tőled Függ,
Mit Hozol Ki Magadból!