A legtöbb embernek nincs önbizalma. Ha nincs önbizalma, boldogsága sincs, sem lehetősége egy olyan életre, amiben jól érzi magát. Az önbizalom az egyik leglényegesebb dolog egy ember számára, mert alapja az önbecsülésnek. De mi történik akkor, ha ezt az önbizalomhiányt esetleg mesterségesen - például a hamis értékrendek sztárolásával - az emberek saját maguk szívják magukba? Ez, ami most van. Azért nincs önbizalmunk, mert rossz a mérce, amitől ezt függővé tesszük.
Az önbizalom hiányának egyik oka a szégyentől való félelem. Az európai kultúrákban a szégyenkeltés a gyermeknevelés egyik fegyelmező eszköze. A gyökerek tehát itt lelhetők meg. Ha valami "rosszat" csinálsz (ergo: eltérsz az átlagtól, eltérsz valamiben a többitől, a saját egyéniséged próbálgatod), akkor szégyenkezned kell ezért. Ennek az a következménye, hogy egyrészről a felnőttkorban látens módon kialakul az egyéniségekkel szemben egyfajta misztifikált (pozitív vagy negatív) közgondolkodás, másrészről ez a sikeres emberekkel szembeni negatív érzések kialakulásának táptalajává válik (pl. irigység, féltékenység, stb.). Nem beszélve a sok ki nem alakult, ki nem fejlesztett tehetségről. Olyan ez, mint láthatatlan elnyomásban élni.
Nézzük, máshol ezt hogy csinálják. A japán kultúrában a szégyenérzetet minden eszközzel igyekeznek elkerülni. Nincs sarokba térdepeltetés, osztály előtti megszégyenítés, stb.. Erre szinte tradícionálisan figyelnek oda! A gyerekekkel szemben roppant türelmesek és nagy szeretettel viszonyulnak irántuk. Az eredmény: nyugodt, önmagukban bízó emberek.
Amerikában bevett dolog, hogy az esszéket, amiket egy osztályban a tanulók, hallgatók írnak, felolvassák a többiek előtt. A saját emlékezetemben ilyesmire csak úgy emlékszem, hogy a "rossz" példát emelték ki a tanárok és az osztály nevetett. Persze az amerikai példa árnyalt, mert a "végeredményben" látszik a dolog másik oldala is, a túl nagy önbizalom. De térjünk vissza hozzánk.
Az okokat még az értékrendek területén kell tovább keresnünk. Van egy társadalmi elvárás, aminek ha nem tudok megfelelni, akkor nem érek semmit. Rossz a sorrend, a megközelítés. Ne a társadalomnak akarjunk megfelelni, hanem saját magunknak! Amíg a külvilágnak akarunk megfelelni, állandóan ki leszünk annak szolgáltatva. (Lásd: Térkép a boldogsághoz 2. Kinek feleljek meg?) Ha pedig saját magunknak akarunk megfelelni és azt elértük, akkor a társadalom automatikusan elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Persze csak ha szilárdan kitartunk saját magunk mellett.
Talán azért olyan kiemelkedően kreatív ez a magyar nép, mert azon kevesek, akik nagyot alkotnak, olyan ellenálló közegből kell, hogy kiemelkedjenek, ami csak nagyon keveseknek sikerül. Amikor pedig elérnek valamit, rögtön beindul az adott szakma kollektív ellenállása, hogy ezt megakadályozza. Ha ezt megértjük, rájöttünk arra, miért érnek el szinte csak külföldön sikereket a magyar találmányok. Mi termeljük ki a szürkeállományt, de mások profitálnak belőle. Nekünk meg marad a hamis sikerélmény, hogy "lám, ez a nullacsávó mégis belebukott", másik esetben: "nézd a szemetet, elvitte kis hazánkból az ötletét, hogy pénzt keressen". A helyzet csak akkor változik, ha mi magunk változunk. Nem nyomjuk el a kiemelkedő teljesítményeket, hanem elismerjük. És nem úgy, hogy az illető hátsó felét fényesítjük, hanem úgy, hogy példaként tudjuk a többiek elé tárni.
Általában az egyéni véleményeinket nem, vagy csak félve mondunk ki olyan közeg előtt, akiket nem nagyon ismerünk. Félünk attól, hogy butának, hülyének néznek. Pedig az egyéni véleményeknek pont az a lényegük, hogy egyéniek. Ez az én véleményem egy adott dologról. Hogy mások erről hogy vélekednek? Az az ő dolguk és az ő véleményük. De mások véleménye nem szabad, hogy befolyásolja a mi véleményünket. Mert az meg az ő véleményük. Lehet, hogy ez csak egy társadalmi reflex, ami a gyermekkorból ered, és célja az egyéni vélemények, "különc" gondolatok szankcionálása. Ha így van? Akkor mi történik? Ez az én életem és a saját gondolataim. Nem tetszik? A ti bajotok...
Egy barátom kedvenc mondása:
Az önbizalom hiányának egyik oka a szégyentől való félelem. Az európai kultúrákban a szégyenkeltés a gyermeknevelés egyik fegyelmező eszköze. A gyökerek tehát itt lelhetők meg. Ha valami "rosszat" csinálsz (ergo: eltérsz az átlagtól, eltérsz valamiben a többitől, a saját egyéniséged próbálgatod), akkor szégyenkezned kell ezért. Ennek az a következménye, hogy egyrészről a felnőttkorban látens módon kialakul az egyéniségekkel szemben egyfajta misztifikált (pozitív vagy negatív) közgondolkodás, másrészről ez a sikeres emberekkel szembeni negatív érzések kialakulásának táptalajává válik (pl. irigység, féltékenység, stb.). Nem beszélve a sok ki nem alakult, ki nem fejlesztett tehetségről. Olyan ez, mint láthatatlan elnyomásban élni.
Nézzük, máshol ezt hogy csinálják. A japán kultúrában a szégyenérzetet minden eszközzel igyekeznek elkerülni. Nincs sarokba térdepeltetés, osztály előtti megszégyenítés, stb.. Erre szinte tradícionálisan figyelnek oda! A gyerekekkel szemben roppant türelmesek és nagy szeretettel viszonyulnak irántuk. Az eredmény: nyugodt, önmagukban bízó emberek.
Amerikában bevett dolog, hogy az esszéket, amiket egy osztályban a tanulók, hallgatók írnak, felolvassák a többiek előtt. A saját emlékezetemben ilyesmire csak úgy emlékszem, hogy a "rossz" példát emelték ki a tanárok és az osztály nevetett. Persze az amerikai példa árnyalt, mert a "végeredményben" látszik a dolog másik oldala is, a túl nagy önbizalom. De térjünk vissza hozzánk.
Az okokat még az értékrendek területén kell tovább keresnünk. Van egy társadalmi elvárás, aminek ha nem tudok megfelelni, akkor nem érek semmit. Rossz a sorrend, a megközelítés. Ne a társadalomnak akarjunk megfelelni, hanem saját magunknak! Amíg a külvilágnak akarunk megfelelni, állandóan ki leszünk annak szolgáltatva. (Lásd: Térkép a boldogsághoz 2. Kinek feleljek meg?) Ha pedig saját magunknak akarunk megfelelni és azt elértük, akkor a társadalom automatikusan elfogad minket olyannak, amilyenek vagyunk. Persze csak ha szilárdan kitartunk saját magunk mellett.
Talán azért olyan kiemelkedően kreatív ez a magyar nép, mert azon kevesek, akik nagyot alkotnak, olyan ellenálló közegből kell, hogy kiemelkedjenek, ami csak nagyon keveseknek sikerül. Amikor pedig elérnek valamit, rögtön beindul az adott szakma kollektív ellenállása, hogy ezt megakadályozza. Ha ezt megértjük, rájöttünk arra, miért érnek el szinte csak külföldön sikereket a magyar találmányok. Mi termeljük ki a szürkeállományt, de mások profitálnak belőle. Nekünk meg marad a hamis sikerélmény, hogy "lám, ez a nullacsávó mégis belebukott", másik esetben: "nézd a szemetet, elvitte kis hazánkból az ötletét, hogy pénzt keressen". A helyzet csak akkor változik, ha mi magunk változunk. Nem nyomjuk el a kiemelkedő teljesítményeket, hanem elismerjük. És nem úgy, hogy az illető hátsó felét fényesítjük, hanem úgy, hogy példaként tudjuk a többiek elé tárni.
Általában az egyéni véleményeinket nem, vagy csak félve mondunk ki olyan közeg előtt, akiket nem nagyon ismerünk. Félünk attól, hogy butának, hülyének néznek. Pedig az egyéni véleményeknek pont az a lényegük, hogy egyéniek. Ez az én véleményem egy adott dologról. Hogy mások erről hogy vélekednek? Az az ő dolguk és az ő véleményük. De mások véleménye nem szabad, hogy befolyásolja a mi véleményünket. Mert az meg az ő véleményük. Lehet, hogy ez csak egy társadalmi reflex, ami a gyermekkorból ered, és célja az egyéni vélemények, "különc" gondolatok szankcionálása. Ha így van? Akkor mi történik? Ez az én életem és a saját gondolataim. Nem tetszik? A ti bajotok...
Egy barátom kedvenc mondása:
"Konfuciusz szerint nincs olyan, hogy ciki".
És szerintem nagyon is igaza van!
Egy másik, általam nagy tudásúnak tartott barátom szerint:
"Hülyének néznek? Örülj neki! Ebből tudod, hogy a jó úton jársz."
És szerintem nagyon is igaza van!
Egy másik, általam nagy tudásúnak tartott barátom szerint:
"Hülyének néznek? Örülj neki! Ebből tudod, hogy a jó úton jársz."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése