3. Hova rohanunk?

Bocs, nincs erre időm, rohannom kell! Időre oda kell érnem, sietek! Hányszor mondjuk ezeket? Belegondoltunk-e igazán, ilyenkor mit miért adunk fel? Ha állandóan mondjuk, milyen emberi kapcsolatok mehetnek ezekre rá? Az esetek többségében pedig ezek mögött nem is a saját (és szerető környezetünk) érdeke áll. Csak azt hisszük. Hisszük, hogy ha célhoz érünk, elérjük, amiért rohantunk. Arra gondol valaki, vajon ebben a logikában van-e egyáltalán cél?

Mi az élet értelme? Véleményem szerint az egyik értelme az, hogy megtapasztalások formájában folyamatosan tanuljunk, fejlesszük önmagunkat; a másik pedig, hogy élvezzük az életet. Az életet pedig felgyorsulva, állandó rohanás mellett nem nagyon lehet élvezni. Aki így él le egy életet, az úgy gondolja, hogy csak így lehet. Ahhoz, hogy ezt másképp lássuk, két dolgot tehetünk.

1. Rájövünk magunktól arra, hogy nem csak így lehet,

2. Utazásaink során látunk más embereket, más kultúrákat és úgy jövünk rá, hogy amit mi "művelünk", azt esetleg máshol tátott szájjal figyelnék.

Mint ahogy tették külföldi ismerőseim, amikor még pörgős életet éltem. Azt mondták, nekik legalább olyan érdekes ezt átélni, mint nekünk náluk lenni, ahol mindenki lassabban él, ezáltal nyugodtabban és kiegyensúlyozottabban. Nem nagyon idegeskednek, kedvesek egymáshoz. Egy szomszéd országról beszélek, mielőtt bárki azt gondolná, hogy eltávolodtam a realitásoktól. De mehetnék messzebbre is, más kultúrába. Ott is érdekes volt, ahogy lelassultunk, ők nyugodtan tették a dolgukat és élvezték azt, amit csinálnak, mi meg szinte remegtünk az "állóvízben". Akkor ezt úgy éltem meg. Ma már másképp tenném. Ma már csak az "itt és most" számítana.

Ha valaki megszokta a rohanást, akkor is az "ügyek" zakatolnak benne, amikor épp pihenne. Egy ilyen embernek újra kell tanulnia a lazítást. Ráadásul ha valaki gyorsan él, akkor minden gyorsan történik, ezáltal újabb ügyek keletkeznek, amik újabb ügyeket generálnak. Amiket aztán megint csak meg kell oldani. Arra nem jut pont idő, hogy az ember jól érezze magát. Ez pedig elengedhetetlen feltétele annak, hogy az életet igazán élvezni lehessen. Érdemes végezni egy kalkulációt. Mi a gyakorlati eredménye a nagy rohanásnak? Ki lehetne próbálni azt, hogy például egy hétig éljük az eddigi életünk, majd egy hétig olyan életet élünk, amiben elvégezzük a feladatainkat, de mindenre hagyunk időt, amit mi szeretnénk csinálni. Ha vannak tennivalóink, azt nyugodtan elvégezzük. Amikor már nincsenek kötelezettségeink, levesszük az óránkat. Kíváncsi lennék, milyen eredménye lenne ennek az összehasonlításnak.

A sietség ráadásul kapkodást is eredményezhet, ami feszültséget generál. Nem sokan tudják, hogy kell hatékonyan megszabadulni a feszültségtől. Ők vajon hogy vezetik le? Kívül? A családon, a környezetükön? Belül? Magukban, hogy valamelyik belső szervre rakódjon? Rövid távon rendben van. Mi lesz közép- és hosszú távon? Ráadásul az is megfontolandó, vajon ha csak a hatékonyságot nézzük, akkor milyen értékek jelennének meg a vonal alján? Érdemes lenne próbaképp egy időre megfordítani a dolgok fontossági sorrendjét. Japánból származik a következő gondolat, sajnos pontosan már nem tudom felidézni, de megpróbálom: a nagy fontosságú ügyeket könnyedén kell kezelni, a kis fontosságúakat pedig a legnagyobb figyelemmel. (Aki tudja, hol hallottam ezt, vendégem egy kávéra).

Hova rohanunk? Hogy több pénzünk legyen? Ennek ára az, amiről lemondunk a sok rohanás miatt. Ráadásul lehet hogy nem is igaz, hogy így van több pénzünk, csak épp nem a jó helyen vagyunk és nem azt csináljuk, amit valójában tennünk kellene. Ez hogy derül ki? Csak ha próbát teszünk. Ha az egészségünk rámegy a sok feszültségre, akkor a rohanásban megszerzett pénzt már tudjuk is, hogy mire költsük. Lehet, hogy sokan mókuskerékben szaladnak, már szinte szédítő sebességgel? Semmi vész, minden mókuskeréknek van egy titka. Akik benne szaladnak, csak előre néznek és így mindig ugyanazt látják. A titokról akkor hull le a lepel, ha az illető körbenéz. És már mindjárt két lehetséges út tárul fel a kilépésre: jobbra és balra.

Van Budapesten, a Belvárosban, a Deák téren egy park egy kis mesterséges tóval. Valójában ez egy park, egy tér-kompozíció, egy műalkotás. A földön rátalálhatunk egy márványtáblára. Érdemes elolvasni.