Ekpafat: Váróterem 4. rész

A szerző kizárolagos tulajdona, engedélyével lett közölve! Másik weboldalra nem vihető!

Amint a rendelőbe lépett, zavartan körül nézett, és csendesen köszönt. Nem sokan fogadták, de minden szem rászegeződött. Ez itt, így szokott lenni, mindenki bele van mélyedve, saját bajába, de kíváncsian tekint a frissen érkezőre. Kinézett magának egy helyet a sarokban, majd komótosan leült. Tiszta ruha volt rajta, bár nem az ízlésének megfelelő összeállításban, de ez, már régen nem zavarja. Valamikor, minden egyben volt, különös gondot fordított az öltözködésére, irigyelték is sokan szépérzéke miatt. Összerendezettsége, harmóniát sugárzott. Vidám, jókedvű, ám kritikus embernek ismerték. Kritikája nem csak másokat érintett, nagyfokú önkritikával is rendelkezett. Munkája tökéletes, és precíz volt, mindig számolni lehetett rá, ha sürgetett a munka. Jó szakembernek tartották. Akkor kezdődtek a felhők felette sokasodni, amikor nyíltan hangoztatta, hogy tudatosan építik le a gyárat, azért hogy bezárhassák, és egyesek lenyúlják. Mikor, ez a főmérnök fülébe jutott, behívatta, mint beosztottját, elbeszélgetni. Ebből a beszélgetésből, hamarosan vita támadt, majd fenyegetőzés. Tudta, nincs tovább, neki mennie kell. Ettől a naptól kezdve, munkájában örökké kifogást kerestek, először harcolt az igazáért, majd amikor közölték vele, hogy nem tartanak tovább igényt a munkájára, mert összeférhetetlen magatartást tanúsít főnökeivel szemben, nem vitatkozott, megadta magát. Így lett munkanélküli abban a városban, ahol mérnökből nem volt hiány, amióta sorra zárták be, a nagy múltú gyárakat, kisüzemeket. Felesége akkor már beteg volt, a két gyerek, meg az ország másik részében tanult. Minden hónap nehezebbnek indult. Sokasodtak a gondok. A munkaközvetítőben, a gyakorlott széttárt kar fogadta. Fogyott a tartalék, és fogytak a barátok. Mert bizony azok is fogytak. Azelőtt néha összejöttek páran, csináltak egy görbe estét, jókat beszélgettek, sörözgettek, borozgattak. Mivel tudták, hogy pénzszűkében van, hát úgy gondolták, ne potyázzon, inkább nem hívták többé. Csalódott lett, magába zárkózott. Nem volt nagy tévénéző, de a semmittevésben újabb barátra lelt, a távirányítóra. Aztán belefeledkezett, a monoton hétköznapokba. Úgy érezte, a tehetetlenség megöli. Így köszöntött be, az első munkanélküli tavasz. A város melletti kiskertben kijárt, eldolgozgatott, így ismerte meg az új szomszédot, akinek jól menő asztalos műhelye volt, mikor az megtudta, hogy munkanélküli, alkalmi munkát ajánlott neki. Három hónapja végezte a betanított munkát, szerette, ahogyan a fa, formálódik a kezei között, hullámokat alkotva a kerítéslécen. Jól jött, az a kis pénz, mert a felesége gyógykezelése is egyre többe került. Aztán, hírtelen rosszabbodott, az asszony állapota, majd a rossz szíve, nem bírta tovább, megállt. Nagyon megviselte, a felesége halála, de tudta talpon kell maradni, ott a két gyerek, nekik szükségük van rá, mert a jövőjük, tőle függ. Sorsával megalkudva, dolgozott tovább, elvállalt minden munkát, amit kapott. Bármennyit dolgozott, egyre nehezebben jött ki a pénzből. Döntött, beszél a gyerekekkel, adják el a kiskertet, egy időre kisegíti őket. A gyerekek hozzájárultak, hiszen tudták, az albérletüket már nem tudnák miből fizetni. Ezzel megkezdődött a kiárusítás. Mikor elfogyott a kert ára, jöttek a nagyobb értéket képviselő örökségből maradt ingóságok, elkótyavetyélése, mert a régiségkereskedő, bizony leértékelve csapott rá, a jó hasznot hozó értékekre. Nem jártak utána, az értékbecslésnek, hiszen az is pénzbe került volna. Már nagyon fogyóban voltak a forintok, amikor ajánlottak, egy kétnapos költöztetést, jó pénzt ígérve érte. Nehéz két nap következett, örült, a plusz pénznek, már látta, ahogy hétfőn munka után, befizeti elmaradt számláit. Este fáradtan, de régen megélt, és átélt nyugalommal hajtotta fejét, a párnára. Holnap, tiszta lappal indul, semmi tartozás. A nehéz munka, és nagy fáradság, gyors álmot hozott. Hétfőn reggel, nyugodtan ébredt, ahogy a tükörbe nézett, látta homloka ki simult, mintha a gondok szabadságot kaptak volna. Munkába menet, csekkel és pénzzel a zsebébe indult. Éppen azon gondolkodott, hogy milyen jó lenne, ha több ilyen költözést tudna szerezni, rendbe rakná a szénájukat, amikor az egyik léc megpördült, ahogy kapott utána, nem látott mást, csak egy nagy vértócsát, és megcsonkolt ujjait. Arra még emlékezett, hogy kiabált egy nagyot, majd elveszítette az eszméletét. A kórházban tért magához. Mintha a mentő szirénája rémlene, de abban nem volt biztos. Ott állt mellette a munkaadója. Elmondta, hogy azt mondta neki az orvos, ha ő nincs a közelben, elvérzett volna. Aztán hosszan részletezte, hogy mit kell majd mondania, a beleset körülményeiről, mert ő is azt mondta, hogy barátok, és mivel neki vesegörcse volt, így segített, annak a párdarab kerítéslécnek a legyártásában, amiért aznap jöttek. A segítséget kérés nélkül ajánlotta fel. Lelkére kötötte, hogy ezt mondja, majd ígéretet tett, lerendezik, nem marad ő adós, segít a gyerekeknek is. A férfi tudta, most az a legjobb, ha azt teszi, amit elvárnak tőle, mert így van remény, hogy a fiúk albérletét ki tudja fizetni. Pár nap múlva, gondolt bele, hogy két ujjának, ujjperc hiánya, végleg megpecsételte, a további sorsát. A csonk lassan gyógyult. A munkaadó rendesen látogatta, adott százezer forintot, hogy ne legyen gondja, a fizetni valóval, és ígérte, ha rendbe jön, valami munkát talál neki, amit így is el tud végezni, és be is jelenti. Egyik délután, ketten érkeztek látogatóba, egy ügyvéd, és a munkaadó. Az ügyvéd elmondta, egy formaságot meg kell ejteni, nehogy valamelyikkőjüknek baja essék, a fekete munkából, és a balesetből, írja alá ezt a papírt. Van itt két tanú is, a betegtársak között, ők úgyis hallották, hogy baráti szívességből keletkezett a baleset, amelyben a sérült ajánlotta fel a segítséget. Nem sokat gondolkodott, alá írta, és aláíratta két betegtárssal is, mint tanúval. Amikor haza ment, csonka kezével próbálkozott ezt, azt meg csinálni. Először nagyon ügyetlennek tűnt, de később, egyre gyakorlottabban használta, csonka kezét. Az asztalos, egy darabig adott munkát, bejelentette, mint vagyonőrt, minimál bérre, amiért hálás volt neki. Mivel valóban tenni, venni tudott csak, nagyon kiszolgáltatottnak érezte magát. Egyre kevesebb lett, a főnöke megrendelése, nem várt beszélgetés zajlott le közöttük. Sajnos nem tudja tovább foglalkoztatni, nem tud neki fizetni. Kétségbe esett, végkielégítésről, vagy valami hasonlóról kezdett beszélni, a baleset kapcsán, ami aztán végképp elmérgesítette a kettőjük kapcsolatát, a főnöke kiabált, neki papírja van, hogy véletlen baleset volt, és ő becsületesen finanszírozta, a gyerekek tanulását, hónapokig. Ha nem fogja be a száját, a lakását is elfizeti a perre, mert csak vesztes lehet. A férfi megijedt, esze ágában sem volt perelni. Nem hibáztatott ő igazán senkit, a maga szerencsétlenségéért, csak a gyerekeit féltette. Így ért véget, munkás élete. Mert valóban véget ért. Semmi munkalehetősége nem maradt. Műszaki rajzot, már csak álmában készített, elment a közeli kocsmába, segíteni a kocsmárosnak, aztán már az sem fizetett, csak enni és inni adott neki. A gyerekek szégyellték, hogy a kocsmába jár, hiába kérték, hagyjon fel a kocsmázással, neki menni kellett. A fiúk úgy döntöttek, beszélnek apjukkal, adják el, a közös lakásukat, apjuknak vesznek, egy kis udvari komfort nélküli, szoba, konyhás lakást, ők meg, amíg nem végeznek, a lakás feléből tudják fizetni az albérletet. A gondolatot, tett követte. A fiúk, nagyon ritkán jártak haza, hiszen nem volt ott hely, három ágynak, meg egy idő múlva, a villanyt is kikapcsolták, ezt a gáz követte. Jött, a diplomaosztó. Gyermekei, megajándékozták édesapjukat, egy olcsó alpakka öltönnyel, cipővel, inggel, és egy nyakkendővel, hogy fel tudjon öltözni. Az apa büszke volt fiaira, ott állt kiegyenesedett háttal, régen nem érzett boldogsággal, amikor fiai nevét szólították. A fiúknak szerencséjük volt, mind a kettőjüknek sikerült külföldi munkát vállalniuk. Így ők, talán boldogulnak, örült a fiai szerencséjének. A férfi adóssága szaporodott, a közös költséget sem tudta már fizetni. Aztán, egy szép este, a kocsmáros bemutatta, egy háromtagú csoportnak. A fiúk elmondták, hogy van egy kis tanya, nem messze a várostól, oda kellene nekik valaki, aki vigyáz az épületre, szerencse, hogy összetalálkoztak, mert ők, pont ilyen becsületes emberre gondoltak. Mivel a kocsmáros elmondta, hogy milyen szerencsétlenül járt, hát ők bizony segítenek. Adnak kölcsön, amit majd ledolgoz nekik, és akkor megmenekül, a jelzálogtól, amit a közös képviselő beígért neki. Megkönnyebbült, és meg is örült, mégis csak vannak, jó emberek. Aztán koccintgattak, a nagy találkozásra, előkerült a papír, felolvasták a kedvező lehetőséget, és aláírt, egy kölcsönnek. Másnap, épp józanodott, amikor kopogtak az ajtaján. Mikor kinyitotta az ajtót, ott állt a három cimbora, barátságosan, mosolyogva. Segítenek összepakolni, amit ki akar vinni magával, a tanyára, hoztak teherautót is. Jól szedelőzködjön össze, úgyis ritkán jön haza, és legyen ott meg a kényelme. Pakolták az autót. Közben érdeklődtek, lerendezte-e az adósságát? Akkor, magukra hagyta őket, és felment a közös képviselőhöz kifizette, a tartozását. Elmondta, most már sínen lesz, mert kimegy egy tanyára felügyelőnek, csak a költségeit jár be, lerendezni. Annyira örült, hogy nem nyomja a vállát adósság, hogy a kapott pénzből, előre fizetett három hónap közös költséget. Elköszöntek. Mire visszament, minden fel volt pakolva, a platóra. A cimborák megígérték, mire haza jön, addigra ki is festenek. Nem győzött hálálkodni, alkalmi jótevőinek, hogy rendeződtek anyagi ügyei. Elindult az autó. Szerencséjük volt, hogy száraz időben mentek, így csak az út porzott utánuk, mégpedig annyira, hogy hiába néztek vissza, semmit nem láttak, csak fulladoztak a belélegzett porfelhőtől. Egyszer csak megállt, az autó, megérkeztek, egy lerobbant viskóhoz, meglepődve látta, hogy itt bizony szó sincs épületről, csak egy roskadozó tanyáról. No, de mindegy, hát csak ellesz itt addig, amíg ledolgozza, a kölcsönt. Elkezdtek lepakolni, a dohos kicsi szobába bezsúfoltak mindent, a pici füstös konyhába is jutott valami, aminek máshol nem találtak helyet. A cimborák, átadtak, két ládát, tele élelemmel, azzal búcsúzva, hogy ez kitart addig, amíg nem jönnek. Hát, mégis csak vannak, még jó emberek, gondolta, amikor meglátta, hogy a két liter olaj mellett, van másik üveg is, tele pálinkával, nem is egy, hanem három. Bele is kóstolt nyomban, majd elpoharazgatott. Másnap nagyon rosszul ébredt, látta maga előtt, a félig üres üveget. Nem szokott ő hozzá, az ilyen részegséghez. Szégyellte magát. Három nap múlva, mikor a fia telefonált elmesélte, kifizette az adósságát, most ezt a kölcsönt dolgozza le, nincs más dolga, mint vigyázni a portát. Valami sejtése lett a fiúnak, kérte olvassa be a szerződést, a kétszázezer forintról. Hát, az bizony nincs, mondta. Akkor a nevüket, mondja, kik azok, akik adták, és milyen feltétellel. Az egyiknek a nevére emlékezett csak, a Nagy Jóskáéra. Na, itt szakadt el a cérna. A fiú kérte, maradjon, ott, ahol van, az egyik csoporttársának az édesapja ügyvéd, majd az utána néz a dolgoknak. Pár nap múlva, a földhivatalnál, már új név szerepelt, a tulajdoni lapon, közjegyzővel hitelesítetten aláírt szerződés alapján. Ekkor döbbentek rá, hogy lakásmaffia áldozatai lettek, a tanya, pedig egy gazdálkodóé, aki fél évre bérbe adta. A „vevők” részéről, minden rendben valónak látszik, sőt az általuk „kifizetett” négymillió forintot, az eladó át is vette, két tanú előtt. Jelenleg, per készül, a maffia ellen, ami nehéznek ígérkezik, mert túl hivatalosnak látszik, minden, egyébként a lakást egy héttagú család lakja, hogy milyen minőségben, most derítik fel. A pórúljárt férfit, egy ismerőse fogadta be, két hete, ingóságai a tanyán pihennek, várnak szebb napokra. Az első ember, aki valódi segítséget nyújt neki. Hosszú lesz az út, amelyen most indul el, de talán, a végén győzelem várja. Egy idős hölgy jelentette be, a rendelésre, a lelkileg összetört embert, amelynek várótermébe megérkezett. ekpafat rovata (ekpafat.virtus.hu)