A hóhér akasztása 1. rész

A szerző kizárolagos tulajdona, engedélyével lett közölve! Másik weboldalra nem vihető!

Egész éjszaka,nem aludtam semmit, tegnap délután összepakoltam, kicsi motyómat, mert kórházba kell mennem. Akasztják a hóhért, mondta a szomszédasszonyom viccesen, aki épp akkor futott át hozzám, egy kis jódért, mert kis fia megkarcolta a lábát. Mikor elment, elgondolkodtam, valóban igaza lehet, mert egész nap, semmi sincs a helyén, semmit nem találok ott, ahol keresem. Érdekes, az előtt soha semminek nem váltóztattam meg a helyét, évtizedekig, egy helye volt mindennek. Mostanában, „jó helyre” teszek dolgokat, hogy könnyen megtaláljam, csak az a probléma, hogy a jó helyet felejtem el. Így jártam, a beutalómmal is, egész délután azt kerestem, pár fontos, lelettel együtt, pl. az MR. eredménnyel. Mivel kipakoltam, két nagy szekrényt, meg egy komódot, és két íróasztalt, rögtön selejteztem is, lett egy nagy halom papír szemét, amit ki is dobtam legott. Este, megérkezett életem párja, akinek vacsora helyett, keresési kérelmemet adtam elő. Szegény hozzá is látott, de közben mondogatta: „látod mama, ha nem teszed máshová….”. No, jobban jártam volna, ha enni adok neki, mert ez még jobban felbosszantott, és már a szemüvegemet sem találtam, nem is csoda, mert a szememen volt. Amikor felfedezte a párom, a fél kuka papírt, kijelentette, „biztosan összefogtad, valamivel és benne van.” Elgondolkodtam, talán igaza van, reggel korán kelek és átválogatom újra, mert ugye még sem tűnhet, csak úgy el valami, ami tegnap még meg volt. Késő volt, mikor lefeküdtem. Próbáltam mielőbb elaludni, de nem ment, láttam, amint ott állok a kórház folyósoján, sokan vagyunk, mindenkinek van beutalója, csak nekem nincs. Mit mondok, azt, hogy ma kell jönnöm, de nincs beutalóm, volt ugyan, de eltettem jó helyre, a jó helyet, pedig elfelejtettem. Lehet, hogy meg sem vizsgálnak, máris mondják, nem baj, kedves megkapja az infúzióját, beutaló nélkül is, és rögtön tesztelheti, mert ha eszébe jut hová tette, használ. Na, de a főorvosnőt ismerem, mit gondol majd rólam, letagadom, hogy emlékezet kiesésem is van, nem csak szédülök, zúg a fülem, és zsibbad a kezem, fáj a gerincem, még azt hiszi, nem mondtam el az igazat, vagy bizalmalan vagyok. Tehát, mást nem tehetek, csak imádkozom és megszólítok még pár Arkangyalt, jöjjenek segíteni, hogy reggel, ne kelljen szégyenkeznem, és magyarázkodnom. Aztán, végre, röpke álom jött a szememre. Kórház folyosóján állok…, sokan vagyunk, jönnek az ismerősök, beutalójukat lebegtetve…, hátra húzódok, a nővérke, rögtön oda ér, rám mosolyog, és kéri a beutalót. Dadogok, nekem nincs, azaz van, de mégsem tudom odaadni, mert nincs, vagyis van, csak nincs… Nem birom tovább, tovább folytatni, mert gomboc van a torkomban..., hangosan nevetnek az ismerősök, a betegszobákból is jajgatással kevert hahotázásokat hallok, jönnek a betegek mindenfelől, járókerettel, támbotokkal, infúzió álványba kapaszkova, és nevetnek... Én, pedig beteg gerinccel, soha nem látott gyorsasággal futok...... Felébredek, két óra múlt. Felkelek, keresem a beutalót, nem lelem. Lefekszem. Elhatározom, minden hogy bemegyek reggel, és azt mondom, lakásfelújítás miatt…, nem folytatom, nem tudok hazudni, elmondom az igazat, esetleg tesznek még az infúziómba egy kis agyserkentőt, kibírom. Reggel, fáradtan ébredek, zuhanyzás közben, gondolataim a beutalóm körül forog, egyszer csak megáll. A régi helyen még egyszer…. Bejött, újra átlapozom a papír halmazt, ott van közötte. Most már csak azt nem tudom, tegnap miért nem láttam, vagy az Angyalok tették oda. Megfogadom, nem keresek ezután semminek, „jó helyet”, visszapakolok mindent a régi helyére. Hogy mikor, majd ha lejár 8 nap infúziókúra. Reggel fél nyolc, a kórház folyosóján állok. „Kérem a beutalót, ugye nem reggelizett?” kérdezte a nővér mosolyogva, én rámosolyogtam, átnyújtottam boldogan, majd határozottan közöltem, „természetesen, nem, nem felejtettem el, hogy éhgyomorra kell jönnöm.” Folyt. köv.