Csendesedj el és hallgasd a zenét:
Mikor, a váróterembe lépett a férfi, a kislánnyal, mintha egy lélek suhant volna el melletük. Mind a ketten kissé felnéztek, majd tekintetük a falon lévő képre szegeződött. Egy felhős tájkép kínálta magát az arra tévedő szemnek. Élénkek voltak a színek, de a felhőket finom selymes, leheletnyi csipke szél szegélyezte. A gyönyörű kép, szinte oda vonzotta, a tekintetet.A kislány és a férfi a képpel szemben ültek le, egy idős hölgy mellé.
A kislány belekapaszkodott a férfi karjába, nézte a fáradtnak tűnő arcot, majd megszólalt:
- Apuka, ugye te is Anyut látod a felhőben? Én beszéltem vele az éjszaka, álmomban. Azt mondta, hogy nem kell félnünk, ő vigyáz ránk, meg azt is mondta, hogy mindig fogjam szorosan a kezedet, mert akkor leszel nagyon erős, ha én is segítek Neked. Emlékszel, amikor azt a nagy sziklát is megmásztuk, ott is vigyáztam rád, akkor is fogtam a kezed.
A férfi elmosolyogta magát, nézte gyermekének sápadt, szép arcát, aztán szabad kezével végigsimította annak fejecskéjét.
A kedves hölgy, ezt hallva, ránézett a kislányra. Belefeledkezett a gyermek tiszta tekintetében, majd megszólalt:
-Te olyan szép, és erős kislány vagy, Édesapád biztosan mindig tud majd erőt meríteni ebből a szeretetből, ami belőled árad. Tudod kicsim, nekem is van egy kis unokám, az ő Édesanyja is felköltözött a csillagokhoz. Azelőtt ketten éltek itt a földön. Aztán az Édesanya megbetegedett, sokáig próbálták itt tartani, de ereje egyre csak fogyott, Panna az unokám, ötéves most, akkor négy volt, ő gyenge kislány, mégis sokat segített a beteg Édesanyjának. Aztán egy napon, jött egy angyal, akkor már Panni Édesanyja nem tudott felkelni, nagy fájdalmai voltak, de Pannira akkor is mosolygott, amikor az angyal átölelte és felvitte a mennybe. Azóta Panni velem van, ketten vagyunk gyengén is, nagyon erősek. Néha már az én erőm is fogy, ilyenkor összekapaszkodunk, pontosan, így, ahogyan Ti. Mi is minden felhő mögé bekukkantunk, mert akik eltávoztak a földről, a mennyben a felhők mögül vigyáznak ránk.
Mikor a kedves hölgy elhallgatott, a kislány odament, megfogta a hölgy kezét, és azt mondta:
- Most nincs veled Panni, de én megfogom a kezedet, mert nem akarom, hogy gyenge legyél. Tudod, mikor még Anyu velünk volt mindig azt mondta, hogy ha a nagyinál vagyok, ne engedjem, hogy sokat dolgozzon, segítsek neki, mert ő már sokat dolgozott, azért gyenge. Én mindig segítek neki, mert azt akarom, hogy ne kelljen neki a felhő mögül kukucskálni.
Az idős hölgy homályos szemmel nézte a kislányt, valamit mondani akart, amikor kinyílt az ajtó, és szólították.
Talán félóra is eltelt, amikor a hölgy kilépett az ajtón. Pár lépés után megszédült, éppen hogy el tudta kapni az egyik szék karfáját, majd leült. A kislány Édesapja, megfogta lánya kezét és a hölgy mellé ült. Most szólt először a hölgyhöz.
- Kérem, mondja, miben tudok segíteni? Pihenjen egy kicsit, ha megteheti, várjon meg bennünket, és elvisszük haza, vagy ahová kéri.
A hölgy, hálás volt, nem érezte jól magát, viasszínű arcán nem csak évek szántottak barázdát, hanem az aggodalom látható jelei is mutatkoztak. Bármilyen sürgős teendői is lennének, most nem tudna elmenni. Szüksége volt a pihenésre. Közben többször nyílt az ajtó, fogytak a betegek. Aztán kijött az asszisztensnő, beszedni a papírokat, az utolsó órában érkezettektől. Mikor hozzájuk ért, elvette a kislány kezelőlapját, meg simogatta, annak fejecskéjét, és így szólt:
-Kicsi Virág, jó hírem van. Többet nem találkozunk ilyen sűrűn, vége az infúziónak, az eredményeid olyan jók, mint amilyenek a betegséged előtt voltak.
Majd az Édesapához fordult:
- a doktor úr már nagyon várja magukat, ez igazi csoda, ahogyan végig harcolták ezt a nehéz időszakot. Virág ereje győzte le a kórt, a gyógyszerek, kemoterápia csak segített.
Mikor az asszisztensnő magukra hagyta őket, a férfi száját egy nagy sóhaj hagyta el. Arca egy pillanat alatt színt váltott, a fáradtságnak egy pillanat elég volt, hogy elillanjon. Szorosan ölelte magához kislányát. Szeméből két könnycsepp gördült le, majd szája mosolyra görbült. Így volt pár pillanatig. Majd a hölgy felé fordult:
- olyan boldog vagyok, tudja nehéz hónapokon, vagyunk túl, a feleségem egy éve egy éve halt meg, autóbalesetben. Pont orvoshoz ment, pozitív lett a terhességi tesztje. Az orvos meg erősítette az örömhírt, de már nem ért haza. Aztán két hónap múlva Virágnál állapították meg a leukémia akut formáját. Egy hónapja hagyták abba a kezeléseket. Erre a napra vártunk.
Mikor a férfi befejezte, megszólalt a hölgy:
- nagyon örülök én is, ennek a jó hírnek, azt hiszem, tudnak segíteni nekem. Virág nagyon erős kislány, Panna gyengébb, szeretném, ha megismernék egymást. Velem az előbb közölte a főorvos úr, áttéteim vannak, a kezelések már nem használnak. Pár hónapom van, a dolgaim befejezésére.
Panna Édesapjának új családja van, már látogatni sem nagyon tud jönni. A kislánnyal nem is mehet fel, az nem is ismeri féltestvéreit. Panna állami gondozásba kerül, nincs már élő rokonunk, szegény soha nem volt távol tőlünk. Az itteni barátaitól el kell szakadnia, valahogy fel kell őt készíteni, az új sorsának elfogadására, talán Virág segítségével könnyebben elfogadja az új helyzetet.
- Ugye segítenek nekem ebben?
Virág Édesapja megfogta a felé nyújtott kezet, majd hölgy szemébe nézett és úgy mondta:
- Asszonyom nem ismerem ki ön, de megígérem, Panna soha nem marad egyedül, mi mindig vele leszünk. Még nem tudom, mit tehetek, de Virágnak is jó lenne, ha lenne egy testvére, egymást segítve ők is erősek lennének, az akadályokat is könnyebben legyőzhetnék. Azt hiszem elég tapasztalatot, szereztem ahhoz, hogy két gyereket is fel tudjak nevelni, már csak az Úr segítsége kell hozzá.
Azon a napon, ott a rendelőben összekacsintott két felhő, mögüle, pedig két Édesanya integetett mosolyogva.
ekpafat rovata (ekpafat.virtus.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése