Csendesedj el és hallgasd a zenét:
Mikor Ildi belépett, az onkológia várótermébe, köszönését csak páran fogadták, szinte mindenki lehajtott fejjel, leesett vállal ült a padon. Nem beszélgetett senki, némán vártak a sorukra, a sorsukra. Van, aki először van itt, azért, hogy meghatározzák a kezelés folyamatát, a visszatérők pedig, hogy megismerjék a kezelés hatásosságát, a további vizsgálatokért, hogy az áttétek esetleges megjelenését, mielőbb felismerjék. A gyógyultaknak sincs kedvük beszélgetni, mert tudják, hogy a gyógyulás sem biztos, lehet hogy nem végleges. Itt mindenki bizonytalan.Ildikó először van itt, műtét előtt áll, rosszindulatú csomót találtak a mellében. Először bízott benne, hogy talán, mégsem az, vagy a szövettan tévedett, ez a mentség keresés, csodavárás, nem tartott nála sokáig, elfogadta a valóságot.
Keresett magának egy üres széket, leült, elővette a könyvét és olvasni kezdett. Nem kötötte le az olvasás, de tudta, csak a betűk képesek arra, hogy figyelmét kis időre távol tartsák, a hogyan továbbtól.
Nem tudni, mennyi idő telhetett el, mert egy, két névfoszlányra emlékezett, akiket behívtak, mikor ismerős név szólítására lett figyelmes. Orgoványi Adalbert. Felkapta a fejét, ez csak Ő lehet, ilyen névvel nem sokan vannak megáldva. A sovány, magas férfi hátát látta, ahogyan az ajtó felé elindult, egy távolabb lévő sarokból. Mozgásában, ott volt az, a nagyon is ismerős mozzanat. Letette a könyvet, mert szeme előtt elkezdtek peregni a képek.
Pontosan, 43 évvel ezelőtt kezdődött, egy kultúrotthonba mentek, a barátnőjével filmet nézni, hátuk mögött egy fiatal fiúkból álló társaság foglalt helyet. Ildikó és a barátnője, a következő napok programjáról beszélgetett, a vetítés előtt, az egyik fiú megkérdezte, nincs-e egy felesleges programajánló, amit szívesen átnéznének. Volt, odaadtákneki. Ettől kezdve, minden alkalommal találkoztak, sokat beszélgettek. Egyik ilyen este, Adalbert megkérdezte Ildikót, hazakísérheti-e. Ildikó várta a felkérést, igent mondott örömmel. Így kezdődött el az együtt járásuk. Mindent elsöprőnek látszó szerelem szövődött közöttük. Ildikó nehéz időket élt át akkoriban, szülei válása tépázta meg serdülő lelkét, tudta régen, nem tökéletes a szülők házassága. Édesanyja nagyon fiatal, szép nő volt, Édesapja, végtelenül türelmes, idősödő ember, valamikor jómódú kereskedő. Az államosítás után nem maradt semmije, csak a fiatal felesége, és a gyermeke. Neki viszont a család jelentette, a kincset, mindent. Azt beszélték, Ildikó édesanyja mindig szeretőt tartott, de ez valahogy nem érintette a családi békét. Aztán pattant a szikra, az édesanya bejelentette, ott hagyja a családot. Ez arra, időre esett, amikor Adalbert belépett a lány életébe. Nagyon szerette a fiút, teljesen átadta magát ennek a szerelemnek. Boldog volt, tanulásában, munkájában előre vitte ez a nagy szerelem. Sajnos, nem vigyáztak eléggé, mert Ildikó terhes lett. Tudták lehetetlen megtartani a babát, hiszen Adalbert egyetemre járt, másodéves volt, Ildikó esti iskolában tanult, mint a “burzsujgyerek” általában, mert akkoriban, egyébszármazásával, csak erre volt csak lehetősége. Tehát a babát el kell vetetni.
Most, a pergő film, egy másik váróba vitte, sokan voltak, bizottságra vártak, ahol engedélyezik az abortuszt. Emlékszik, arra a megaláztatásra, amit ott, akkor megélt, a cinikus kérdésekre, arra, ahogyan felvilágosították arról, hogy lehet, hogy ennek a meggondolatlanságnak az lesz a következménye, hogy soha nem lehet gyereke. Sokszor emlékezett élete során, ezekre a szavakra, és azokra a tekintetekre. Nem sok mérlegelési ideje maradt, akkor ott, nem volt más választása.
Adalbert még elkísérte azon a reggelen, mikor befeküdt a terhességét megszakítani, délután gyümölcsöt vitt neki. Ezután már csak kétszer találkoztak, ahol a fiú elmondta, sajnálja, tényleg szereti Ildikót, de szakítaniuk kell, mert ez nem ismétlődhet meg, és szülei is ragaszkodnak a szakításhoz. Ildikó megértette, bár azt hitte, belehal ebbe a fájdalomba. Nem marasztalta, elengedte. Ezután sokáig nem tudott magával mit kezdeni, úgy érezte, kirabolták, kihasználták, megalázták. Az otthoni egyre elviselhetetlenebb helyzetből a menekülést választotta. Ez majdnem az életébe került. Egy csoporthoz szegődött, laza társaság volt, mindenkit úgy fogadtak el, amilyen volt, egyenrangúak voltak, a vezér kivételével. Megkezdődött a sodródás, pokol és menny, mindent megélt akkor, amíg tartott ez az állapot. Már nem ismert magára, amikor évek múlva, érezte, ez az út a temetőbe vezet. Elvált szülei mellette álltak, így vissza tudott fordulni. Ezt már követték az újrakezdés évei. Kapcsolatai nem jól alakultak, soha nem találta meg, azt az érzést, rajongást, testének örömét, amit Adalbert vitt magával. Mindig várt egy találkozásra, elképzelte, hogy majd a férfi bocsánatot kér, és visszatér. Úgy érezte, a sérelmeit félretéve, ugyan ott tudná vele folytatni, mert vele öröm volt, az érintése is. A nagy találkozás elmaradt.
Ha őt szerették, nem tudta viszonozni, ha ő próbált szeretni, az maradt viszonzatlanul. Aztán megtörtént a csoda, megismerkedett egy fiúval, aki igazán szerette, türelmesen várt, míg újra előjön talán egy szikrája az igazi szerelemnek. Megértették egymást, szinte, testi-, lelki barátok lettek. Ez az érzés érlelte ki azt a szoros összetartozó szeretetet, amely évtizedekig tartott. Ildikó megszerette a fiút, mikor megkérte, a felesége lett. Soha nem bánta meg, igazi társat találtak egymásban. Nem született gyermekük, talán annak az abortusznak a következményeként. Sokat utaztak, programokat szerveztek, olvastak, színházba jártak, mindig volt mit megbeszélniük. Az, azonos gondolkodás a világ dolgairól, olyan szellemi társsá kovácsolta őket, amit nem tudott soha semmi megbontani.
Szépen, harmonikusan rohantak az évek, készültek a nyugodt nyugdíjas éveikre, amikor megtörtént a tragédia, Ildikó férjét munkába menet, érte a halál. A boncolásnál a hasi ér aneurizmáját /az érfal, pókhálószerű elvékonyodása miatt, szétpattant/ találtak, ez okozta az azonnali halálát. Most érezte másodszor életében, hogy ezt nem éli túl. Borzalmas idők következtek, szinte gépként tette kötelességét, érzéketlenség, sivárság vette körül. Mintha az élet, vegetálássá változott volna, kezdte felfedezni, hogy nincsenek céljai, nem sietett sehova, járása csoszogová, vált. Minden feladat elvégzését, személyes támadásnak vette a sorstól. Barátai hiába próbáltak segíteni, ellökte magától a kinyújtott kezet. Azt gondolta az egyetlen megoldás, hogy a férje után megy. Ha nem félne az öngyilkosok számadásaitól, talán akkor, azt az utat választotta volna. Hívő emberként, így az életet kellett felvállalnia.
Barátai nem hagyták el, kirángatták a gödörből, megtanították újra járni. Bevonták mindenbe, feladatot adtak neki, rövid távú célokkal. Munkájának sikerét látva, újra élni kezdett. Megerősödött, egyre jobban feltalálta magát, a térdre rogyott, elesett emberek megsegítésében. Ismét tanult, hogy munkájában kamatoztassa tudását. Sikeres ember lett. Nem kereste a kapcsolatokat, sajnálta azt az időt, amit nem a hívatásának szentel.
Amikor megtalálta a csomót a mellében, már nem gondolt a halálra, hanem mielőbb szeretett volna túl lenni a műtétem, és a kezeléseken. Az operáló orvost már felkérte, készült az teljes életre, a megbomlott harmónia visszaállítására. Itt tartott, amikor kilépett az ajtón Adalbert, szemei beesve, teste megroggyanva. Ránézett Ildikóra, nem szólt semmit, odalépett, kitárta két kezét, átölelte. Mikor karjaiba tartotta, akkor kérdezte, ugye Te vagy, az kedves? Ildikót furcsa, rég elfelejtett érzés kerítette hatalmába, szinte remegve, mondta, “igen, Adalbert én vagyok”. Egy darabig még ott álltak, egymást átölelve, majd a férfi leült Ildikó mellé. Elmondta, egyedül él, tíz éve elvált a felesége tőle, mikor felnőttek a gyerekek. Nehéz házasság volt az övék, a főnöke lányát vette feleségül, rövid ismeretség után. Nem volt szerelem, talán csak tetszett neki, a kitüntetett figyelem, aztán már nem tudott, és lehet, hogy nem is akart kihátrálni. Mind a két oldalról támogatták a szülők a házasságot. Próbáltak ők is úgy élni, mint ha velük lenne a szerelem, megszülettek a gyerekek, aztán egyre távolabb kerültek egymástól, de az első időkben, nem beszéltek a válásról. Szükség volt a külvilág felé, a harmónia látszatára, egzisztenciálisan így haladtak előre. Amikor felnőttek a gyerekek, leültek megbeszélni a kapcsolatukat. Tettek még egy próbálkozást, sikertelenül. Történt, hogy a feleség egy konferenciára ment Svájcba, ahol megismerkedett egy kollegájával, együtt töltötték a két hetet, mikor hazajött, mindent elmesélt, kérte bontsák fel törvényesen, ezt a már nem létező köteléket, mert el szeretne menni, végleg a barátjához. A gyerekeknek is jobb lenne, nem kell fillérekért itt dolgozniuk diplomásként, már keresik a lehetőségeket. Így váltak el békében. Ment a család boldogságot, és boldogulást keresni Svájcba.
Még az is elmondta, sokszor elképzelte a találkozást Ildikóval. Nem merte soha keresni, mert gyáván megfutamodott, ezt soha nem bocsátja meg magának. Aztán kérte, Ildikó meséljen, mi van vele. Épp, hogy hozzákezdett, szólították Ildikót, Dr. Balogh Ádámné, elindult az ajtó felé, egy hang követte, „megvárhatlak”, visszaszólt „igen, köszönöm”.
Mikor kijött, sápadtságát érezte, válla is megereszkedett kissé, fejét lehajtotta, a hallottak kicsit elkeserítették. Együtt indultak tovább. Amint elmentek, a város valamikor nagyhírű vendéglője előtt, Adalbert megkérdezte: meghívhatlak egy ebédre, Ildikó azt válaszolta: elkéstél vele, már több mint tízéve bezárták, csak a tábla emlékeztet rá. Amint kimondta, tudta nem kellett volna, ő tényleg a vendéglőre gondolt. A világért sem akarta megsérteni, a férfit. Adalbert megfogta a kezét, majd közölete: most nem engedlek el, van itt a közelben egy új kisvendéglő, próbáljuk ki, nézzük meg, hogy főznek, és közben mindent mondj el magadról.
Az ebéd mind a kettőjüknek, jól esett, már szürkület váltotta fel a napot, amikor kiléptek az ajtón. Sok mindenről beszéltek, meséltek egymásnak, úgy érezték, egy hosszú vakációt töltöttek külön, amiben sok kalandot éltek meg. Megbeszélték, a kezeléseket együtt, csinálják végig, aztán mennek tovább a kijelölt útjukon. Kinek lesz hosszabb, azt nem tudták, de azt igen, hogy ez a találkozás, már nem lesz az utolsó, talán eltart a sírig.
Lehet, hogy mégis elérkezett, a sokat várt nagy találkozás.
ekpafat rovata (ekpafat.virtus.hu)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése