Ekpafat: A 0-ás kórterem 5 rész

A szerző kizárolagos tulajdona, engedélyével lett közölve! Másik weboldalra nem vihető!

A hajnali pirkadat megjelent a pici teakonyha ablakán, amikor Tereza kiment kávét főzni magának. Szíve most nehéz és szomorú volt.

Alig egy órája, hogy a fiúk levitték a proszektúrára a betegét, aki visszaadta lelkét Teremtőjének.

Sajnos a küzdelem most vereséggel zárult. Második infarktusát már nem tudta legyőzni a férfi.

Hiábavaló volt minden próbálkozásuk az újraélesztéssel, a halál szorosan ölelte magához, zsákmányát, az életet.

Sokan azt hiszik, egy ilyen osztályon természetes dolog az elmúlás és megszokja az ember. Ez nem így van. Minden beteg elvesztését, kudarcnak élik meg, és egy kicsit ők is bele halnak.

Sokáig emlékeznek még a beteg mozdulataira, szavaira, családjára, beszélnek róla, így dolgozzák fel a távozását..

Nem egyszerű, a mindennapi küzdelemben csatát veszíteni, de tudják, menni kell tovább, mert a másik beteg arra vár, hogy harcoljanak, tovább az ő életéért. Legnagyobb ellenségük a tehetetlenség.

Terezának ilyenkor mindig Édesanyja halála jut az eszébe.

Másik város, intenzív osztályán, élet-halál mezsgyéjén lévő Édesanyja szenvedését kellett végignéznie.

Ott állt az ágya mellett, szeme a monitoron, a lélegeztető gép nehéz szuszogása elővetítette a közelgő haláltusát. Potyogtak a könnyei. Tehetetlen volt. Nézte az Édesanyát, akin nem tudott segíteni, semmit nem tehetett, hogy a szenvedésén könnyítsen.

Lehajolt meg csókolta a kezét, megköszönve az életét, a szeretetét. Aztán nem tudott bent maradni, mert a néma sírás, zokogássá változott.

Az ügyeletes orvos odament hozzá és felajánlott egy nyugtatót. Tereza elvből soha nem szedett nyugtatót és altatót, most sem fogadta el.
Az orvos azt mondta, menjen haza, pihenjen kicsit, majd értesíteni fogja, ha eljön az utolsó előtti óra, hogy itt lehessen, felkészíthesse a nagy útra?

Tereza úgy érezte, legjobb, amit tehet, ha hallgat az orvosra, és elmegy, kicsit pihen, mielőtt?

Bár, ne tette volna, hitt volna inkább a szemének, a monitornak, mert épp hogy hazaért, fél óra múlva megszólalt a telefon, az orvos volt, közölte a megmásíthatatlant, a tényt, hogy Édesanyja hírtelen meghalt, egy újabb infarktust kapott.

Forgott vele a világ, úgy érezte, nem kap levegőt, elgyengülnek a lábai, nem látott a könnyeitől, bűnösnek érezte magát, mert eljött, nem volt mellette, nem fogta a kezét, nem csukta le a szemét.

Hangos zokogásba tört ki, párja magához ölelte, de vigasztalhatatlan volt, miért hagyta, hogy az érzései, a szeme becsapja. Miért hitte el, hogy vannak még órák, és visszatérhet?

Soha nem bocsátotta meg magának, hogy akkor eljött a kórházból.

Csak azzal tudja kicsit enyhíteni a bűntudatát, hogy majd a találkozáskor bocsánatot kér?
Ezzel, az újra átélt fájdalommal megitta a kávéját, megtörölte könnyes arcát és elindult a kórterem felé, ahol várta a másik beteg.

Kicsit felerősítette a monitor csipogóját, regisztrálta az értékeket, majd elkezdte a reggeli mosdatást, megsimogatta a betege arcát, beszélgetett vele, levette a vért, megírta a kérőlapot, a labor vizsgálatokhoz, elvégezte a szükséges gyógyszerelést, ellenőrizte az infúzió cseppszámát, átnézte a dekurzus lapot, megkezdte az osztályátadó megírását.

Mire ezekkel végzett, megjött a váltás, átadta a beteget, elindult az öltöző felé.
Mikor kiért az utcára, a kórház előtti kis téren, a fák levein pajkosan játszadozott a napsugár, de Tereza ezen a reggelen nem tudott örülni neki.