Ekpafat: A 0-ás kórterem 4 rész

A szerző kizárolagos tulajdona, engedélyével lett közölve! Másik weboldalra nem vihető!

A reggeli hideg kipirosította az arcokat. A kórház portása is csak az ablakon keresztül intett az érkezőknek. Egy mentő szirénája szakította meg a csendet.

Tereza szíve nagyot dobbant, nem jó jel volt. Érezte, hogy az a beteg, aki a mentőben van, életért kiált, tudta, hogy találkozni fog vele. Megérzései soha nem csalták meg.

Ahogy ment a folyosón az öltöző felé, szembe találkozott az egyik osztály volt főorvosával. Nagyon tisztelte a főorvost, neki köszönhette az életét.

Kisnővér korában gyakorlatát a főorvos úr osztályán töltötte. Orvos apósától, sokat hallott a főorvosról, mert a szakma legjobbjának tartotta a belgyógyászt. Azt is tudta, hogy azon az osztályon a beteg a legfontosabb. Örült, mert abban a szerencsében lehetett része, hogy ott tanulhatta a szakmát.

Olyan volt ez az osztály, mint egy szanatórium. Az orvosok barátságosak, türelmesek. A nővérek áldozat-, és szolgálat készek. A betegek elégedettek. Furcsa, szinte hihetetlen volt akkoriban is, ez a harmónia.

Abban az időben még nem volt a fekvő betegeknek pelenka, állandó katétert is ritkán használhattak. Papírvatta és gumilepedőre terített lepedő feletti, harántlepedő szívta fel a nedveket, mégsem volt gyakori a felfekvés azon az osztályon.

Volt egy kórterem, a nővérpulttal szemben, ott a magatehetetlen betegek feküdtek. Amikor a nővérkének volt pár szabad perce, elfordította a beteget, jól alápárnázva, megigazította a lepedőt, vagy ágyneműt cserélt, ha úgy hozta a szükség. Mert bizony naponta többször hozta úgy?

Tereza nem emlékezett olyan vizitre, ahol a főorvos úr, ne emelte volna fel a takarót és meg ne nézte volna, hogy száraz-e az ágynemű, nincs-e gyűrődés, ami nyomná a beteg testét, csökkentve annak vérellátását.

Ha mégis talált olyan esetet, ami nem volt megszokott, barátságosan megkérdezte, a kórtermet elhagyva, hogy ki van jelenleg ezen a részlegen? Nem volt szemrehányó, de azonnal tudni akarta, mi van az eset mögött, mikor volt ágyneműcsere, miért nem került sor a pontos ellátásra.

Amennyiben látta, hogy nem hanyagság történt, ?minden rendben van köszönöm?, volt a válasza, de ha mulasztás történt, akkor jó indulatú figyelmeztetésben volt része a nővérkének, végig kellett neki hallgatnia, milyen kiszolgáltatott a beteg ember, mennyire szüksége van a figyelemre, és milyen károkat okozhatnak, súlyos szövődményekkel, kis hanyagság esetén is?Nem ismétlődött meg biztos a figyelmetlenség többször, mert úgy tudott hatni a pontos munka szükségességére, hogy szégyellte magát az, aki mulasztott.

Akinek ez derogált, sürgősen keresett könnyebb oszt

ályt vagy elnézőbb főorvost, főnökének.

Volt ennek az osztálynak két egyágyas kórterme is. Ezek voltak a protekciós kórtermek.

Itt, a kórház valamelyik dolgozója feküdt, a takarítónőtől kezdve, a főorvosig.

Nekik megjárt a külön kórterem, mert ők megérdemlik, hogy betegségükben, nyugodt körülmények között gyógyuljanak.

Sajnos, Tereza is többször volt a külön szoba ideiglenes lakója.

A diétás nővér minden reggel meglátogatta az ott fekvő beteget és diétán belüli, egyéni étrendet állítottak össze.

Látogatót is fogadhattak, a látogatási időn kívül. A főorvos úr naponta többször vizitelt azokban a kórteremben.

Minden segítséget igénybe vett a gyógyításhoz. Konzilliumot hívott, szükség esetén az ország legjobb speciális osztályára juttatta el a beteg kórházi dolgozót, bárkiről legyen szó. Ott, privilégium csak annak járt, aki a betegeket szolgálta. Minden kórházi dolgozó legszívesebben azon az osztályon gyógyult volna, sokan nem tehették, mert saját osztályukat nem kerülhették meg.

A másik, amire Tereza pontosan emlékezett, soha nem hallotta, hogy a főorvos úr, kijelentette volna valamelyik betegről, hogy az ő betege. Sőt, mindig azt hallották, hogy a betegek egyenlőségét tartsák szem előtt, mert ez is a hatékony gyógyítás feltétele. Azon az osztályon az is mindennapos volt, hogy a 80 éves betegnek, ugyan olyan diagnosztikai elérhetőségeket biztosítottak, mint a harmincévesnek.

A főorvos a betegekkel sokat beszélgetett, holisztikus gyógyító volt. Hívő emberként, életét, esküjének betartásával a betegek gyógyítására szentelte.

Az osztályon mindenki szerette, nem kérhettek tőle lehetetlent. Nem is volt osztályon, vándorlás, évtizedekig együtt maradtak.

Tudták, a főorvos úrra mindig lehet számítani, bizalommal fordulhattak hozzá problémáikkal, amit nem csak diszkréten kezelt, de jó tanácsokkal, szakmai segítséget keresve próbált segíteni.

Magánélete makulátlan volt, példás családi életet élt, nem volt körülötte soha botrány. Két gyermeke szintén a tudományos gyógyítást választotta.

Nyugdíjas éveinek egy részét, még a kórház szakrendelőjében töltötte.

A főorvos most is érdeklődött, Tereza hogyléte felől, bucsúzóul felajánlva segítségét, ha szükség lenne rá. Pár mondat után, mind a ketten tovább mentek, várták őket a betegek.

Filmként peregnek le az osztályon eltöltött idők eseményei Tereza szeme előtt.

Amint felért látta, új beteg érkezett az osztályra. Tereza pontosan tudta, hogy ezt a beteget hozta a mentő szirénázva. Megkezdődött a versenyfutás az idővel, az életért. A monitoron az EKG görbék járták haláltáncukat, az élettel. Napok kellettek még ahhoz, hogy kiderüljön, lehet-e győzni a halál felett.

Terezáik mindent megtettek, hogy az élet kerüljön ki győztesen! Ismét sikerült összefogással, meg hátráltatni a halált, a görbék táncversenyét most is az élet nyerte.