Nem egyformák az embersorsok...

Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünnepre valót. Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak, szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak - ha elég a pénz.

Magas, szőke asszony állt a boltban a többiek között. Már nem fiatal, de nem is öreg annyira, hogy ne vinné a lendületet, ha rezonált a szíve. Most kedvtelenül tartja a kosarát.

- Mit is. Dió nem kell, ez idén nem süt beiglit. A porcukor is elég. Karácsonyfadísz. Jó lesz a régi. Szaloncukorból kell majd fél kiló, több nem, úgyis megmaradna. Hiszen nálunk nincs gyerek. S ismétli valami hangtalanul benne: - Nincs gyerek. nincs gyerek. Nincs gyerek.

Nem is volt soha. Pedig lassan már unokája lehetne. Gépiesen nyúl a tej, kenyér, vaj után. A pénztárosnőre rámosolyog, de színtelen hangon diktálja: - csak a mindennapi: tej, kenyér, vaj.

Otthon a leveles szekrényben egy kicsi csomag volt beszorítva. Látszik, nem előre készítették. A látogató hiába csengetett, nem akart dolgavégezetlenül elmenni, becsomagolta abba, ami a keze ügyébe került. Az asszony szórakozottan bontogatja. Két kicsi terítő és egy cédula hull ki belőle. Éva írta. Éva az Asszony barátnőjének a lánya. A barátnőt alig fél éve kísérték ki a temetőbe. Hiába készült negyvenévesen nagymamaságra, az első unokát már nem láthatta.

Az Asszony meghatódottan nézi a terítőcskéket. - Milyen kedves Éva, hogy a kisgyermek új gondja mellett rám is gondolt. Talán nekem kellett volna? - fut át rajta a gondolat.

Fátyolos szemmel olvassa cédulát: "Szerettem volna személyesen. Ez az első karácsony édesanyám nélkül. Meg akartam kérdezni annak a püspökkenyérnek a receptjét, amit ő sütött nekünk minden karácsonyon. Ha tudja Ilonka néni, írja meg ezen a lapon, én már próbáltam könyvből, de nem olyan lett."

A megcímzett postai lap a földre hullt. Felveszi, elolvassa a címzést, mintha csak ellenőrizné. Nem rendezett benne még terve, értelme nem formálta gondolattá, de szíve viszi a tetteit. Dobozokat kattint, fiókokat húz, ajtót nyit. - Mazsola nincs itthon, a cukor nem elég, mák is kell. Sütök húst is nekik. Szaloncukor két doboz kell, egyik nekik, másik nekünk.

Kabátját visszaveszi, az előszobában állva írja meg a lapot:

"Kislányom! Légy nyugodt, annak a püspökkenyérnek a receptjét ismerem. Megsütöm. Sütök kalácsot, beiglit is, hiszen van dolgod elég Istvánkával. Te csak rá ügyelj. Pista vegyen karácsonyfát, a rávalót én viszem Édesanyád helyett."

Nagyot sóhajt, mikor befejezi. Szeme még fátyolos, de a hangtalan hang ott belül most lágyabban szól:

"Mert nem egyformák az embersorsok. Nekem ez adatott: ahol hiányzik valaki, oda kell beálljak." " Az igazi család sem lehet mindig együtt az ünnepen, nekem ilyen szétszórt családom van. Sokfelé rakta le őket Isten. Törődnöm azzal kell, aki éppen jelentkezik." Mosolyog. "Szétszórtan élünk, de egy az asztalunk. Csak erővel bírjam, kicsit késő van már."

És bírta erővel.

Másnap ünnepi kalács illata töltötte el a konyhát. Kicsi gyermekholmi, szaloncukor, ajándék feküdt az asztalon. Arca kipirult, szomorú szeme ragyogott.

- Ezt elviszem nekik, ez nekünk marad. Nem, diósból még egy kell, hiszen minden évben küldtek csomagot vidékre Kálmán bácsinak. Ezt is meg kell mondjam.

Gondosan csomagolt, de a sporttáska cipzárját nem tudta behúzni. A hétköznap délutáni villamosban szétterült a frissen sült kalácsok árulkodó illata, s bennük az ünnep otthont ígérő öröme. Míg féltő gonddal tovább tette csomagját, az egyik beigli vége kinevetett a papír alól. A szemben ülő férfi elmosolyodott: Cinkos rosszallással hangjában kérdezte: - Viszi a gyerekeknek?

Az asszony megrezzent. Én ekkor már mellette álltam, és ismertem csomagja titkát. Amíg a villamosra vártunk, elmesélte. Szememmel biztattam, hogy válaszoljon.

Az útitárs újra kérdezett: - A gyerekeknek? Ő kipirult arccal, boldogan válaszolt:
- A gyerekeknek, meg az unokának! Hála Istennek, van hová vinnem.

A villamoson csend volt és béke. Talán egyre gondoltunk valamennyien: Milyen boldog ez az ember, milyen szép karácsonyi öröme van!