Karácsonyi mese

Amikor hazaértem, már a ház előtt érezni lehetett a finom fahéjas illatot. Belépve az előszobába először a nagy zsivaj fogadott, majd apró léptek dobogása jelezte, hogy közelednek a zsivaj kis gazdái is.

Gyermekeim hatalmas hangerővel igyekeztek kifejezni abbeli örömüket, hogy hazaérkeztem.

Kis kezecskéikkel szorosan átölelve nyakamat, mintha soha többé nem akarnák elengedni, egymással versengve, hatalmas édes puszikat cuppantottak téli hidegtől piros arcomra. Édesanyám a konyhában tüsténkedett, a sütőből vette ki épp a már említett fahéjas illatok forrását, amely már az udvaron csiklandozta az érzékeimet.

Gyorsan átöltöztem és segíteni indultam a konyhába neki. Szerettem vele közösen karácsonyi sütiket készíteni, mert ilyenkor mindig olyan meghitt, kellemes, meleg hangulat áradt szét a konyhában. Ami átjárta az ember szívét. Most pedig a gyermekeim is részese lehettek ennek a csodának. Három generáció állta körül az asztalt és finomabbnál finomabb dolgok kerültek ki a kezünk alól, mint hajdanában a nagyszüleim idejében. Mindenkinek, még a legkisebbeknek is meg volt a maga feladata. A nagylányok a hozzávalókat válogatták édesanyám receptes füzetéből. Szorgalmasan mérték, adagolták a szükséges hozzávalókat, míg az apróbbak pici kezeikkel tapodtak a lisztben.

Mint a hópihék a sötét éjszakában szálltak a lisztfellegek és beborítottak mindent. De most még ez sem számított! Csak úgy égett a kezük alatt a munka és most először, mióta hazaérkeztem, csend borult a házra. Annyira koncentráltak a rájuk bízott feladat pontos elvégzésére, hogy még hangoskodni is elfeledtek. Az egész délután lázas készülődéssel telt, gyors egymásutánban vettem ki a kisült sütiket a sütőből. Alig győztem, olyan ügyesek voltak a kis manócskáim. Közben el kezdett esni odakinn nagy pelyhekben a hó és be is sötétedett mire végeztünk. A napokkal azelőtt felrakott égőket is beüzemeltük a teraszon. A színek, mint megannyi apró fénybogár, szóródtak széjjel a frissen esett havon.

Az idén először esett hó, gyermekeim nagy örömére pár óra alatt akkora mennyiség hullott, amiből már hóembert is lehetett építeni. Gyorsan összeszedték a szükséges kellékeket: sárgarépát a hóember orrának, egy lyukas fazekat kalapnak, szén híján pedig párszem apró burgonyát a szemének és gombjainak. Megkeresték a régi sálat is, ami már évek óta a hóemberünk nyakát melegíti ilyenkor.

Előkerültek a szekrény mélyéről az anorákok, meleg sapka, kesztyű. Rekordidő alatt felöltöztek és irány az udvar! Hangos gyerekzsivaj töltötte meg hirtelen az udvar sötét csendjét. Pillanatok alatt élettel telt meg az addig halottnak tűnő tér. Óriási hó csata vette kezdetét. Amíg játszottak visszavonultam a házba, gondoltam addig segítek még édesanyámnak a konyhában és felöltöztetem karácsonyi ruhájába a fenyőfánkat. Előkerestem a pincéből az évek alatt összegyűjtött, zömében a lányok keze munkáját dicsérő díszeket és nekiláttam az öltöztetésnek. Jóformán el sem kezdtem, amikor gyermekeim rontottak sipítozva a házba:

- Nézd anya! - kiáltották szinte egyszerre, és apró kezeik közül puha, pelyhes tollacskák villantak elő hangos, félelemmel teli csipogás kíséretében. Amint közelebb értem egy riadt kismadarat fedeztem fel legkisebb lányom kezei között. A sárga tollacskák két ijedt fekete szempárt rejtettek és félelemmel telt hangon csipogott a csöppnyi ujjak fogságában.

- Nézd anya! Találtam egy kis madarat! - mondta kicsi lánykám ijedtséggel, ugyanakkor várakozással teli hangon.

- Mutasd! - kértem.
- Az enyém! Én találtam! - kapta el hirtelen kezeit. - Keresd meg a kalitkát! - adta ki az utasítást.

Pillanatra elgondolkodtam. Valahol a pince mélye kell, hogy rejtsen egy apró fémkalitkát, ami még nagylányom papagájkorszakából maradt vissza. Egyik alkalommal azonban, amikor épp takarítottam volna ki, olyan szerencsétlen voltam, hogy elrepült tőlem. Így most hasznát vehettük akkori balfogásomnak. Nagylányaim már repültek is a pincébe és alig néhány perc elteltével, diadalmas mosollyal az arcukon, megjelentek az ajtóban, kezükben a kalitkával. Megtörölgettem a portól, az aljába egy kis forgácsot tettünk és belehelyeztük az akkorra már megmelegedett kicsi cinkét, mert, hogy az volt, ha nem említettem volna még: egy apró, szénfejű cinke. Minden évben ilyenkor kiakasztunk néhány madáretetőt, hogy a zord időjárás ellenére is legyen mit enniük a kertünk lakóinak. Nagy valószínűséggel kis vacsoravendégünk áldozatául esett egy kóbor macskának, mivel abból is van jó néhány mifelénk.

Gyermekeim igencsak gondos pótmamának bizonyultak. Egész este a madár körül legyeskedtek. Elhalmozták mindenféle finomsággal. Volt még abból a magkeverékből is, ami egykor szebb napokat látott papagájunké volt. Még a karácsonyfa és az alatta lévő ajándékok is háttérbe szorultak. Csak nagy nehezen tudtam őket rábeszélni, hogy hagyják már végre pihenni szegény pici madárkát. Legkisebb tündérem az ágya mellé helyezte a kalitkát, azt mondta ott a helye, hisz Ő találta! Engedtem neki, hisz olyan boldog volt, csak úgy ragyogtak égszínkék szemei, ahogy az ő "kincsére" nézett. Azt hiszem az Én szemeim is valahogy így ragyoghatnak, amikor az Én drága kincseimre nézek, és látom szemükben a boldogságot! Ennél szebb ajándékot pedig el sem tudok képzelni karácsony este.