Csendesedj el és hallgasd a zenét:
“Elmegyek. Mondta a kisleány. Szomorú tekintetével még visszapillantott a házra. Az ablakból a maci nézte őt üveg szemével. Egyedül tőle búcsúzott el. Annyira szerette, mindig elmesélte neki örömét-bánatát. Vele aludt akkor is, amikor villámok fénylettek az éjszakai égbolton. Magához szorította bársonyos anyagból készült puha testét, s megnyugodott. Biztonságban volt. Egy pillanatig még feltörtek szívéből a régi emlékek. Letöröl egy könnycseppet arcocskájáról és tétovázva, bánatos szívvel int egy utolsót az ablak irányába.
Tekintete megakad a tágas udvaron. Valamikor milyen élénk volt ez a hely. Gyerekek kacajától hangos. Hintáztak és énekeltek. Vidáman szaladgáltak a napsütötte pázsiton. Most az udvart belepik a száraz falevelek. A hintát üresen fújja a szél, miközben suhogva végigsöpör az udvaron. Sehol egy lélek. Nem várhat tovább. Mennie kell.
Lehajtott fejjel megfordulva, lassú léptekkel indul útnak. Elhagyja a múltat, nem szól senkinek. Viszi magával a régi szép éveket. Emlékeit gondosan szívébe csomagolta, legyen mire gondolnia a jövő alkonyán. Hegedűszó hallatszik a távolból. Ismerős dallamokat dúdol a szél. Játékosan belesimogat hosszú selymes hajába, beletűz egy hulló falevelet miközben fellibbenti szoknyácskája fodrait. Megy a kisleány, a jövő hívó szavára szaporán szedi lépteit. Halkan lépdel, gyermekies elszántsággal, csak megy a macskaköves járdán, a kéklő égbolt oltalmában.
Megáll egy pillanatra. Felnéz az égre, elmosolyodik. Szívét átjárja a melegség. Újra elindul, szavak nélkül halkan dúdol egy emlékeiből feltörő dallamot. Kicsi szívébe befogadta az ég üzenetét. Megértettte. A változás fénye mutatja az irányt. Minden szembejövőnek ad egy picit szeretetéből. Nem vár semmit cserébe. Rámosolyog és megy tovább.
Halad a kisleány, végig az ösvényen, vidáman, egészen az élet végtelen alkonyáig.”
Tekintete megakad a tágas udvaron. Valamikor milyen élénk volt ez a hely. Gyerekek kacajától hangos. Hintáztak és énekeltek. Vidáman szaladgáltak a napsütötte pázsiton. Most az udvart belepik a száraz falevelek. A hintát üresen fújja a szél, miközben suhogva végigsöpör az udvaron. Sehol egy lélek. Nem várhat tovább. Mennie kell.
Lehajtott fejjel megfordulva, lassú léptekkel indul útnak. Elhagyja a múltat, nem szól senkinek. Viszi magával a régi szép éveket. Emlékeit gondosan szívébe csomagolta, legyen mire gondolnia a jövő alkonyán. Hegedűszó hallatszik a távolból. Ismerős dallamokat dúdol a szél. Játékosan belesimogat hosszú selymes hajába, beletűz egy hulló falevelet miközben fellibbenti szoknyácskája fodrait. Megy a kisleány, a jövő hívó szavára szaporán szedi lépteit. Halkan lépdel, gyermekies elszántsággal, csak megy a macskaköves járdán, a kéklő égbolt oltalmában.
Megáll egy pillanatra. Felnéz az égre, elmosolyodik. Szívét átjárja a melegség. Újra elindul, szavak nélkül halkan dúdol egy emlékeiből feltörő dallamot. Kicsi szívébe befogadta az ég üzenetét. Megértettte. A változás fénye mutatja az irányt. Minden szembejövőnek ad egy picit szeretetéből. Nem vár semmit cserébe. Rámosolyog és megy tovább.
Halad a kisleány, végig az ösvényen, vidáman, egészen az élet végtelen alkonyáig.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése