Csendesedj el és hallgasd a zenét:
Évtizedekkel ezelőtt, egy kis város kórházának a felvételi irodáján dolgoztam. Onnan kerültem fel, a nemrég beinduló intenzív osztályra, osztályos adminisztrátornak. Az irodát alig pár méter választotta el az U alakú gyógyító részlegtől.
A gépek csipogása, a lélegeztetőgép elnyúló nehéz sziszegése behallatszott. A karácsonyi ünnepek előtt történt, hogy vérző szülőnő került az osztályra, nagyon súlyos állapotban. Mindenki talpon volt, mégis kevesen voltak. Nem sokat gondolkodtam, bementem és beálltam a sorba. Feladatom a véradó és kórterem közötti út folyamatos megtétele volt.
Az életért tartó küzdelem napokig tartott. Ez meghatározta a további életem. Úgy éreztem nekem a betegágy mellett és nem az íróasztalnál van a helyem. Döntöttem. Bejelentettem a családomnak, váltani szeretnék. Orvos apósom, pedagógus férjem támogattak. Nem így az anyósom, nem értette, miért vonzó számomra az iroda felcserélése az ágytálra. A szeptembert már az iskolapadban kezdtem, munka mellett tanultam. Múltak az évek, majd büszkén és örömmel vettem át jeles minősítésű oklevelemet.
Alig találtam meg a hivatásomat, mellékvese-daganatom okozta különböző szervek károsodása miatt, sorozatos műtétek szakították félbe a munkámat. A hetedik -életmentő - műtét után a pécsi klinika intenzív osztályán tértem magamhoz. Most az én életemért folyt a harc. Kezem görcsösen szorította a rám terített lepedő sarkát. Felvillant egy kép, hányszor láttam már lepedőbe kapaszkodó kezet az utolsó pillanatokban....
Nem tartott sokáig ez az érzés, mert férjem megfogta görcsbe zárt ujjaimat, kezébe fogta a kezem és így szólt: " Isten hozott kedves, tudtam, hogy ketten ismét győzünk!"
Négy évvel később újabb kihívás következett. Egy reggelre a bal oldalam lebénult. Az arcom teljesen béna volt, merev szemhéjam nem mozdult, a szemem állandóan nyitva volt, csak a műkönny tartotta meg fényét, elferdült számból a szívószállal bejuttatott folyadék kicsordult, beszédem érthetetlenné vált, a végtagjaim erőtlenek lettek. A számban lévő üveggolyó és a kezemben tartott szivacslabda csak éjszaka pihenhetett, mert nappal az izmok erősítése volt a feladatuk. A gyógytornász megmutatta a gyakorlatokat a férjemnek, aki jó testnevelőként keményen dolgozott velem. Járni fogsz, mondta naponta százszor. Ha úgy érezte, gyengülök, így szólt: "örülök neki, hogy ma ilyen erős vagy", és én el hittem neki. Ismét sikerült!
Mindenki segített a családban. Azt hiszem, ha akkor ők nincsenek mellettem, feladtam volna. A legnagyobb erőt a család biztosítja, mert óriási, -soha ki nem fogyó- tartalékkal rendelkezik. A remény sugarait folyamatosan árasztja felénk. Mindig akad egy kéz, aki felénk nyúl, ha terheink alatt megroggyanunk. Megvigasztalnak, ha mások bántanak és megbocsátanak, ha mi bántunk másokat!
A család erősítése nem jólét vagy pénz kérdése. Ha mindennap biztosítunk egy nyugodt körülmények között eltöltött közös ebédet, vagy vacsorát és ott mindent megbeszélünk, felszínre hozzuk, őszintén feltárjuk a problémákat, erősödik az egymás iránt érzett felelősségünk, megszületnek a megoldások.
Minden családban vannak mélypontok, bármelyikünk hibázhat, de együtt képesek vagyunk legyőzni a nehézségeket. Egy családban mindig lehet tiszta lappal kezdeni!!!
Mi soha nem fekszünk le haraggal, 37 év után is van mondanivalónk egymásnak. Tudunk bocsánatot kérni és megbocsátani. A múlt vélt vagy valós sérelmeit nem emlegetjük, nem beszélünk róla. Szeretjük egymást.
Most ismét harcolunk. Májusban a Celladám tesztem pozitív lett, lassan a kúrám végéhez érek, úgy érzem, most nem csak csatát kell nyernünk, hanem háborút. Sokat dolgozom magamon, a fizikai gyengeségem múlóban, már lelkileg is erős vagyok. Bízom benne, hogy az októberi kontroll jó eredményt mutat.
Még sok munka vár rám, felemelni az elesetteket, erősíteni a gyengébbeket, segíteni azoknak, akik egyedül maradnak. A családot pótolni nem tudom, de őszinte odafordulással, szeretettel és alázattal talán enyhíthetem a fájdalmakat.
Hálát adok az Istennek, és megköszönöm, hogy ilyen szép feladatot adott nekem.
A párommal tudjuk, ha az utunk végéhez érünk, egyikünk biztosan fogja majd a másik kezét, nem lesz szükség a paraván mögötti ágy lepedősarkára...
Örömmel vettem kezembe a Celladám kontroll eredményét, amely negatív lett. Köszönöm férjemnek megértő, áldozatos segítségét, barátaimnak, látogatóimnak jó kívánságaikat és szeretetüket, mellyel erőt adtak a betegség leküzdésében. Legyetek áldottak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése