A hálás lelkület

Közreadta: Baksa János

Valahol olvastam, hogy a mai Spanyolország területén található egy régi római vízvezeték. Valamikor a Krisztus utáni II. században, abban az időben építették, amikor a terület a Római Birodalomhoz tartozott. A kőből és téglából épült, több kilométer hosszú, boltíves építmény a hegyekből szállította a vizet a városba. A város lakóit sok évszázadon keresztül látta el friss vízzel. A XX. században a település vezetése felfedezte, hogy nekik milyen nagy kincsük van.

Azt mondták: "Meg kell őriznünk ezt a régi vízvezetéket az utókornak! Nem szabad tovább használnunk, nehogy tönkremenjen."

Aztán elhatározták, hogy új, modern vízvezetéket építenek drága pénzen. Amikor az új csőhálózat elkészült, a régit kiiktatták a rendszerből. Néhány év múlva a régi vízvezeték teljesen kiszáradt. A nyári forróságban a kiszáradt habarcs kipotyogott a kövek és a tégla közül, s az építmény több helyen összeomlott. A víz 1800 éven keresztül életben tartotta a vezetéket, amikor viszont megszűnt, az építmény teljesen tönkrement.

Ehhez a vízhez hasonlít életükben a hála. A hála ott húzódik az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunk mélyén. Sokszor nem is vesszük észre jótékony, éltető hatását, de ha hiányzik, menthetetlenül összeomlik kapcsolatunk Istenel és embertársainkkal.

Az igazi hála ugyanis több mint udvariasságból mondott egyszerű köszönetnyilvánítás. És több mint egy jólnevelt ember köszönete. A hála az az alapvető emberi magatartásunk, amellyel az Istennek és az embereknek tartozunk mindazért a jóért, amit Tőle, illetve tőlük kapunk. Emberként minden nap rácsodálkozunk azokra az ajándékokra, amelyeket Istentől vagy az emberektől kapunk, s amelyeket sok esetben nem is tudunk viszonozni.

A legkevesebb tehát az, hogy legyünk hálásak mindenért! Mert a hálátlanság mély sebet üt és igen nagy fájdalmat okoz annak, aki a másikért valamilyen jót tesz.