A legnagyobb trófea

„…Énók… bizonyságot nyert arról,
hogy Isten szemében kedves.”
(Zsidók 11:5)

A Jég Veled [Cool Runnings] című filmben a jamaikai bob-csapat olyan elszántan küzd azért, hogy olimpiai érmet szerezzen, hogy azt hiszik, erőfeszítéseik semmit sem érnek, ha ezt nem sikerül elérniük. Minden tanulás, öröm és fejlődés, melyre rászánták magukat, feledésbe merül egy szalagon függő kis fémdarab mellett. Edzőjük egy 180 kilós férfi, aki 20 évvel korábban bob-lesiklásban olimpiai aranyérmet nyert, de azóta az élete teljes csőd. Csapatának ezt mondja: „Az aranyérem csodálatos dolog. De ha nélküle nem érsz eleget, akkor vele se érsz eleget”. Jézus sokféle jutalomról beszélt. De a díj utáni hajsza árthat nekünk, ha rosszak az indítékaink. A trófea nem egyenlő az elért eredménnyel – nincs benne mindaz, amit időközben megtanultunk, nincsenek benne a megedződött izmok és a megszerzett bátorság. Az érem csupán az elért eredmény szimbóluma, az értéked külső igazolása. A vitrinben őrzött trófeák legfeljebb apró emlékeztetők, olyasmik, melyek miatt hálásak vagyunk a múltért, és melyek ösztönöznek a jövőre nézve. Legrosszabb esetben pedig a trófeák ereklyékké válnak, hamis énképet támogató eszközökké. A trófeák pillanatnyi örömet adnak, és függőséget okozhatnak, de az öröm mindig elkopik. A jelenések könyvében 24 vénről olvasunk, akik „…koronájukat is leteszik a trónus elé, és ezt mondják: »Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség…«.” (Jelenések 4:10-11).

Ha minden dicsőséget Istennek adsz, akkor elért eredményeid örömet fognak hozni, de ha megpróbálod magadnak tulajdonítani az érdemet, akkor trófeáid megfakulnak, elhomályosulnak és teherré válnak. Nézz csak Énókra – az ő legnagyobb díja az volt, hogy elnyerte Isten tetszését!

(2)

„…Mi a mi… dicsőségünk koronája…?”
(1Thesszalonika 2:19 NIV)

Salamon azt írja: „… a kincs nem marad meg örökké… a korona nem száll biztosan nemzedékről nemzedékre” (Példabeszédek 27:24 NIV).

Ha megpróbálunk jó benyomást tenni azokra az emberekre, akiket fontosnak tartunk, akkor trófea-gyűjtők vagyunk. Trófea lehet bármilyen eredményed vagy szerzeményed, amit látva mások ezt mondják: „Hűha!”. Minden elhívásnak megvannak a maga trófeái. Vannak lelkészek, akik számára a gyülekezetük trófea, a képességeik trófeája, és vályúként használják arra, hogy énüket táplálják belőle. A vályúból való etetéssel azonban az a gond, hogy csak moslékot tudsz enni belőle. Susan Howatch Glittering Images [Csillogó képek] című könyvében ír egy lelkipásztorról, aki arra tette fel az életét, hogy megjelenése mindig istenfélő, bölcs, szeretetteljes és karizmatikus legyen. Közben pedig a lelke éhezett, mert senki sem ismerte őt. „Soha nem találkoztak a bennem rejtőző emberrel. Csak azzal, aki a nyilvánosság kirakatában állt.

Őt a csillogó képnek hívtam, mert olyan jól nézett ki a tükörben. De mögötte… ott volt a dühös idegen, aki mindannyiszor feltűnt a tükörben, valahányszor a csillogó kép engedély nélkül távozott”. A szolgálata volt a trófeája – és ugyanakkor a börtöne. Vannak azonban másfajta gyűjthető trófeák is – azok, melyeket érdemes gyűjteni. És senkit nem kell felülmúlnod azért, hogy megszerezz egyet. Pál azt írta a filippi gyülekezetnek, hogy régi koronáját – a vallásos teljesítményeit – most „kárnak és szemétnek” (szó szerint: trágyának) tartja. Most már újfajta koronát gyűjt: „Ki is volna a mi… koronánk és dicsőségünk, ha nem ti, a mi Urunk Jézus Krisztus színe előtt…?” (1Thesszalonika 2:19).

Pál számára a legnagyobb trófea nem íróként vagy gyülekezetplántálóként elért személyes teljesítménye volt, hanem az öröm, hogy megnyert és tanítvánnyá tett másokat, befektetve azok életébe. Gondolkodj el ezen!