Sáfárság (4)

„…ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thesszalonika 3:10)

Egy történetben egy nagyon szomorú kinézetű fickó jött a templomba.
- „Mi történt?” – kérdezte a lelkész.
- „Két héttel ezelőtt meghalt a nagybátyám, és rám hagyott 75 000 fontot. Aztán a múlt héten meghalt a nagynéném, és rám hagyott 50 000 fontot.”
- „Akkor miért ilyen szomorú?” – kérdezte a lelkész.
- „Mert ezen a héten senki sem halt meg” – felelte az.

Vicces történet, csak egy baj van: a Biblia azt mondja, hogy az ember „dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőknek” (Efézus 4:28).

Az első feladat, amit Isten Ádámra bízott, az volt, hogy őrizze és művelje a kertet, hogy az gyümölcsöző legyen. Még abban a tökéletes környezetben is volt Ádámnak elvégzendő munkája.

Ha jó sáfár akarsz lenni, és gyarapítani akarod a gazdád pénzét, akkor termelő munkába kell fognod.

Ahhoz, hogy valamit tovább tudj adni, kell, hogy legyen valamennyi felesleged. Ez a probléma a szerencsejátékkal: a munka nem helyettesíthető a szerencsével. Nem az a dolgod, hogy olyan embereken segíts, akik nem akarnak dolgozni.

Tony Evans írja: „A jó sáfár nem azon töpreng, hogy mikor kap egy szeletet a tortából alamizsnaként, a jó sáfár tortákat süt, élvezi munkája eredményét, és amije van, azt megosztja másokkal.”

Vannak emberek, akik megkérdőjelezik a befektetést, mert nem illik bele a munkáról alkotott elképzeléseikbe.

Nos, Isten azt mondta Ádámnak, hogy vessen. A vetés is befektetés az aratás reményében. Az első bűneset óta van az, hogy megpróbálunk módszereket találni a becsületes termelőmunka elkerülésére. A munkád része a sáfárságodnak. Úgy végzed, mintha Isten lenne a munkaadód? Merthogy Ő az!