2009. április 5. Virágvasárnap

Abban az időben, amikor Jézus és tanítványai Jeruzsálemhez közeledtek, Betfagé és Betánia táján, az Olajfák hegyénél Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: „Menjetek a szemközti faluba. Amint beértek, találtok ott egy megkötött szamárcsikót, amelyen ember még nem ült. Oldjátok el és vezessétek ide. Ha valaki szólna, hogy mit tesztek, mondjátok, hogy az Úrnak van rá szüksége. Erre mindjárt elengedi.” El is mentek, és az útelágazásnál egy kapuhoz kötve megtalálták a szamárcsikót. Eloldották. Azok közül, akik ott ácsorogtak, valaki megkérdezte: „Miért oldjátok el a szamarat?” Azt válaszolták, amit az Úr mondott nekik, és erre elengedték őket. A szamárcsikót Jézushoz vezették. Ráterítették a köntöseiket, ő pedig felült rá. Sokan az útra teregették köntösüket, mások meg a lombos faágakat, amelyeket a réten vágtak. Akik előtte jártak, és akik kísérték, így kiáltoztak: „Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! Áldott atyánknak, Dávidnak közelgő országa! Hozsanna a magasságban!” Mk 11,1-10

Elmélkedés: Még a hamis tanúknak is Két esztendővel ezelőtt a virágvasárnapi elmélkedésben már felidéztem Fekete István egyik novelláját, amelyben a falusi passióéneklés és az előtte tartott próbák világába vezet minket. Gyermekkorában egy alkalommal az író lett volna a hamis tanú, de mivel barkaszedés közben beesett a jeges patakba és teljesen elment a hangja, más kapta meg a szerepet. A történet szívhez szóló megállapítása az volt, hogy az öreg kántortanító olyan könnyen vált meg a gyerektől és talált új szereplőt, „mintha az egész világ hamis tanúkkal lett volna tele”. Az írói visszaemlékezésnek ezzel még nem volt vége, hanem azzal folytatódott, hogy bár szerepe nem volt, de mint kórustagnak senki nem tilthatta meg a gyereknek, hogy a passió alatt ő is fent legyen a templom karzatán az orgona mellett. Ő pedig ott is állt Virágvasárnap, kezében a csodálatos királyi barkával, még a vak is láthatta, hogy ez a templom legszebb barkaága. Látta is mindenki, de főleg a Jézus szerepét éneklő Tóka Jóska bácsi, aki a barkaszentelés szent pillanatában ki is vette a gyerek kezéből a gyönyörű ágat, s büszkén tartotta magasra Jézus jeruzsálemi bevonulását ünnepelve. A gyerek könnyezve nézte, hogy más büszkélkedik az ő barkájával, de aztán hamarosan eljött a bosszú ideje. Könnyes szemei előtt feltűnt az orgonapad félrebillent lába és Jézus-Tóka csizmás lába. Ha egy kicsit odébb tolná a padot, az éles deszka éppen az öreg láb fölé kerülne. És odébb tolta. És a kántor teljes súlyával ránehezedve Jézus-Tóka lábára pont abban a pillanatban ült le, amikor ő elkezdte énekelni a Jézus szerepét. De nem ám akármilyen hangon. Akkora fájdalom volt a hangjában, hogy még a könnyei is kicsordultak és úgy tűnt mindenkinek a templomban, hogy a virágvasárnapi tragédiát nála jobban senki át nem éli. A királyi barka kiesett kezéből, de a gyerek nem vette fel a földről. Az író, Fekete István felnőttként visszaemlékezve e gyerekkori esetre azzal zárja le elbeszélését, hogy azóta már tudja, hogy hiba volt nem felvenni a barkát, mert „a barkák tavaszi békéjét még a földről is fel kell venni mindenkinek, még a hamis tanúknak is”. A válságban égő világ és a forrongó Magyarország láttán a barkák tavaszi békéjére vágyakozva szeretnénk ma Jézus egykori jeruzsálemi bevonulására és szenvedésére emlékezni. A szenvedése előtt álló Jézusra úgy tekintünk, mint a béke királyára, amely kép minden bizonnyal Szent Lukács evangéliumában rajzolódik ki előttünk a leginkább. Ő írja le, hogy Jézus születésekor az angyalok ezt énekelték: „Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek” (Lk 2,14). Szinte szóról szóra ez ismétlődik meg Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, amikor az örvendező tanítványok ezt kiáltják: „Áldott az Úr nevében érkező király! Békesség a mennyben és dicsőség a magasságban!" (Lk 19,38). Jézus tehát úgy érkezik születésekor a földre, és úgy érkezik szenvedésének és halálának helyszínére, Jeruzsálem városába, mint a béke királya, békét hozó uralkodó. Jézus békét hoz mindenkinek. Időseknek és fiataloknak, felnőtteknek és gyermekeknek, férfiaknak és nőknek. Békességet hoz barátnak és ellenségnek, igaz tanítványoknak és hamis tanúknak egyaránt. És ha az Istentől származó békét jelképező barkaág az út porában hever, akkor most kell lehajolnunk érte, most kell felvennünk, mert később talán már hiába jönnénk vissza érte. A szentmise végén mindannyian hazavisszük majd az imént megszentelt barkákat. Ezekkel az ágakkal vigyük haza családi otthonainkba Krisztus békéjét! (Horváth István Sándor)

Imádság: Urunk, Jézus Krisztus, add, hogy a te szereteted, amely oly nyilvánvalóan és egyértelműen mutatkozott meg értünk vállalt szenvedésedben, áthassa mindannyiunk életét és minden ember számára felismerhető legyen.