Anthony de Melló: Bölcsességek..

/Anthony de Melló: Bölcsességek..

– Ne keressétek Istent – mondta a Mester –; csak nézzetek, és minden világossá válik a számotokra.
– De hogyan nézzünk?
– Minden egyes alkalommal, ha néztek valamit, csak azt lássátok, ami valóban ott is van.
Mivel a tanítványok nem értették, a Mester megmagyarázta.
– Például ha a holdat nézed, csak a holdat lásd, és semmi mást.
– Hogy a csudába tudna valaki mást látni, mint a holdat, ha azt nézi?
– Egy éhes ember sajtnak nézheti. A szerelmes pedig kedvese arcát láthatná benne.

A Mester így szólt az üzletemberhez:
– Ahogy a hal elpusztul a szárazföldön, úgy pusztulsz el te is, amikor belegabalyodsz a világ dolgaiba. A halnak vissza kell térnie a vízbe, neked pedig a magányba.
Az üzletember megrémült.
– Fel kell adnom az üzletemet, és kolostorba kell vonulnom?
– Nem, nem. Tartsd meg az üzletedet, s térj vissza a szívedbe.

– Az igazság tanítómestere akarok lenni.
– Kész vagy arra, hogy éhezz, hogy ne vegyenek rólad tudomást, hogy koplalj 45 éves korodig?
– Természetesen. De mondd meg, mi lesz, miután betöltöttem a 45. évemet?
– Akkorra felnősz odáig, hogy megszokod.

Az egyik női tanítvány a lakodalmát tervezte, s kijelentette, a szegények iránti szeretetből meggyőzi a családját, hogy vessék el azt a szokást, hogy a szegényeket az asztal végére ültetik. Majd a szegények kerülnek a főhelyre, a gazdagokat pedig az ajtó mellé ültetik. Beszédét befejezve a Mesterre nézett, várva annak helyeslését.
A Mester egy pillanatig gondolkodott, majd így szólt:
– Kedvesem, ez nagyon szerencsétlen megoldás lenne. Senki sem örülne a lakodalomnak. A családod szégyenbe kerülne, a gazdagok megsértődnének, a szegények pedig éhesek maradnának. A főhelyen ugyanis annyira feszélyezve éreznék magukat, hogy nem mernének eleget enni.

A fiatal tanítvány eszének akkora híre volt, hogy a tudósok a világ minden tájáról a csodájára jártak, s tanácsot kértek tőle.
Amikor az uralkodónak egy tanácsadóra volt szüksége, elment a Mesterhez, és megkérdezte:
– Mondd, a fiatalember tényleg annyit tud, mint ahogy állítják róla?
– Az igazat megvallva – mondta a Mester kényszeredetten –, a fiú annyit olvas, hogy fogalmam sincs, mikor lenne ideje arra, hogy tudjon is valamit.

A hamiskártyás így szólt egyszer a Mesterhez:
– Kártyázás közben tegnap rajtakaptak, hogy csaltam, hát jól elvertek, és kidobtak az ablakon. Mit tanácsolsz, mit tegyek?
A Mester mélyen az ember szemébe nézett, és azt mondta:
– Ha én a helyedben lennék, mostantól fogva csak a földszinten játszanék.
Ez aztán felbolydította a tanítványokat. Azt kérdezték, illetve követelték:
– Miért nem mondtad neki, hogy ne csaljon többet?
– Mert tudtam, hogy úgysem bírná megállni – hangzott a Mester egyszerű és mély értelmű magyarázata.

– Te roppant büszke vagy az intelligenciádra – szólt a Mester az egyik tanítványhoz. Olyan vagy, mint az az elítélt, aki büszke a börtöncellájának nagyságára.

– Hogyan keressük az egységet Istennel?
– Minél jobban keresed, annál nagyobb lesz a távolság közte és közted.
– Hát akkor mit tegyünk a távolsággal?
– Értsd meg, hogy az nincs ott.
– Ez azt jelenti, hogy Isten és én egy és ugyanaz?
– Nem egy, de nem is kettő.
– Hogyan lehetséges ez?
– A nap és a fénye, az óceán és a hullám, az énekes és a hangja: nem egy. Nem is kettő.

Így szólt a faképnél hagyott szerető:
– Egyszer már megégettem magamat. Soha többé nem leszek szerelmes.
– Olyan vagy – mondta a Mester –, mint az a macska, amelyik elhatározta, hogy soha többé nem ül le, mert amikor ráült a kályhára, megégette a fenekét.

Egy asszonynak, aki a végzete ellen panaszkodott, ezt válaszolta a Mester:
– Te alakítod a végzetedet.
– De arról nem én tehetek, hogy nőnek születtem.
– Hogy valaki nőnek születik, az nem a végzet. Az a sors. A végzet az, hogy hogyan fogadod el női mivoltodat, s mit hozol ki belőle.

A tanítványnak, aki állandóan panaszkodott másokra, azt mondta a Mester:
– Ha békét akarsz, keresd a változást magadban, ne másokban. Könnyebb a lábadat védeni egy szandállal, mint szőnyeggel borítani az egész földet.

A Nap és a Hold találkozása

Egy régesrégi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.

Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.

Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.

Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.

Ezen az éjszakán a Hold megállt az égen s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.

Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.

A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.

A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.

A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.

Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.

A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.

Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.

Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.