Szeretet ereje

Éjsötét volt a barlangban. Ahogy belépett és fáklyát gyújtott, meglátta a nőt.
Ott állt a szakadék szélén, a Túlvilág egyik Bejáratánál.

- Arien! - kiáltott rá.
Az asszony nyugodtan megfordult. Szemeiben különös lángok égtek.

Ó nem!
- Kérlek, kérlek ne tedd! - szólt a férfi.
- Ne aggódj, Kedvesem! mondta Arien lágy, nyugodt hangon. Ne aggódj! Nem sokára újra találkozunk.

Azzal végig a férfi szemébe nézve lelépett a szakadék széléről.
- Neee! kiabálta Oden.

De nem tehetett semmit; túl messze állt a nőtől ahhoz, hogy megakadályozza. Elvesztette hát őt is.

Fájdalmasan nézte a szakadékot, amely úgy sötétlett felé, mint maga az éjszaka. A fáklyafényben egy pergamenlapot vett észre a földön. Felismerte rajta Arien szép, ívelt betűit, hát felvette és olvasni kezdte.

"Drága Oden, Kedvesem!

Tudom mit gondolsz. Azt hiszed megőrültem.
De nem! Nem, még nem vagyok teljesen őrült. Mikor a szemembe néztél, talán a téboly lángjait vélted felfedezni benne, de rosszul láttad: azok csupán az elszántság fényei voltak. Tudom, az rémisztett meg, hogy egyszer sem láttál könnyet a szememben. Pedig hidd el, nekem is fájt. Még jobban is, mint neked. A kettőnk gyermeke volt, úgy a tiéd, mint az enyém is. De engem mégis szorosabb kötelék fűzött hozzá.

Hisz én hordtam őt a szívem alatt. S úgy osztoztam halálában, ahogy ő részesült életemből, mikor megfogant. Értsd meg, én a gyermekünknek éltem. A nevetésének, a mosolyának, egyetlen apró mozdulatának. De most hogy ő már nincs többé, bennem is meghalt valami, elszakadt az eltéphetetlen kapocs. A Sors akarta így. Hogy miért? Arra nincs válasz. Talán nem is fontos. Hiszen a lényeges kérdések mindig rálelnek feleleteikre. De én hiszem, tudom, hogy ez egy próba. És ki fogom állni, ki fogjuk állni! Tudom! Mert az anyai szeretet ereje hatalmas! Képes pusztítani, mint a zabolátlan, vad vihar, de teremt is, mint a friss tavaszi zápor. Én most elpusztítom a Halált, és megteremtem az Életet. Bízz bennem! Ezek nem a téboly őrült ideái! Álmot láttam. Persze te nem hiszel ebben, tudom. De álmomban újra együtt voltunk, boldogan, mindhárman. Tudtam, hogy utána kell indulnom. Ezt üzente az álom.

És ha majd visszatérek, ha visszatérünk, hidd el, valóra is válik. Persze tudom, hogy te őrültségnek tartod az egészet. Nem is hibáztatlak érte. Ezt te nem értheted, egyetlen férfi sem értheti. Csak az anyák tudják, mi mindenre képes a Szeretet, ha igazán hiszünk benne. De te csak higgy bennem!

Kérlek, ne add fel! Neked élned kell, hogy az emberek lássák, mily erő lakozik a szívekben. Hát kérlek, csak bízz bennem. Szükségem van rá, éreznem kell, hogy visszavársz minket. Hinned kell, hogy visszatérünk hozzád. Csak ennyit kérek. És kérlek, kérlek, sose feledd el, hogy szeretlek, Kedvesem!"

Sokáig meredt maga elé, majd nagyot sóhajtott. Bízom benned, gondolta. Lassú léptekkel, mintha egy álomban járna, indult hazafelé. Nem is figyelte az utat, csak a kezében szorongatott levelet nézte. Már csak ez maradt. Szinte nem is látott mást, csak a pergamenlapot. Sokan néztek utána kérdőn, mikor nem viszonozta a köszöntéseiket, ám ő igazából nem is hallotta azokat. Olyan volt mint egy holt: nem élt, csak létezett. Sok idő telt el így, napok múltak el csendesen, mintha nem is lettek volna. Számára megállt az idő. Nem is csinált semmit, csak a levelet olvasta újra és újra, vég nélkül. És bízott.

Egy éjjel végre álmot látott, sok éve először. A feleségét látta kisfiukkal, boldogok voltak, nevettek és játszottak. Olyan életszerű volt, minden egyes arcvonás, minden mozdulat Ő belépett az álomba, és odasétált hozzájuk. Arien ránézett, elmosolyodott és csak annyit mondott:
- Látod, megmondtam, hogy nem sokára újra látjuk egymást.

És most már minden éjjel együtt leszünk