Kemény szeretet

„Kelj fel, és járj!?” (Máté 9:5)

A tévesen értelmezett együttérzés veszélyes, mert:
a) felhatalmazza a másikat arra, hogy sajnálja magát, de semmit ne tegyen azért, hogy változtasson a dolgokon;
b) még mélyebbre ássa a gödröt, így kevesebb esélye lesz a kijutásra;
c) „tanult gyámoltalanságot” alakít ki, garantálva, hogy ezzel még kilátástalanabbnak érezze majd helyzetét.

Van, amikor kemény szeretetre van szükség. Bár Jézus együtt érzett a sebzett emberekkel, soha nem csupán sajnálta őket. Amikor csak lehetséges volt, segítette őket abban, hogy segítsenek magukon. Mielőtt még cselekedett volna az érdekükben, gyakran megkérte őket, hogy tegyenek valamit. Utasításai néha radikálisnak tűntek.

Például: „…Kelj fel… vedd az ágyadat, és menj haza!” (Máté 9:6). „»Leányod meghalt.« … Jézus… így szólt a zsinagógai elöljáróhoz: »Ne félj, csak higgy!«” (Márk 5:35-36). „…a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: »Menj el, mosakodj meg a Siloám-tavában!«… Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért” (János 9:6-7).

Hogyan tudott egy béna ember felkelni, fogni az ágyát, és hazamenni? Hogyan várható el valakitől, aki épp akkor kapta a lánya halálhírét, hogy nyugodt maradjon? Hogyan tudott egy vak ember egyáltalán eltalálni egy bizonyos tóhoz? Ahelyett, hogy pusztán sajnálta volna őket, Jézus tettekre késztette ezeket az embereket.

Segített nekik abban, hogy eltereljék gondolataikat a problémáikról, és arra ösztönözte őket, hogy tegyenek valamit.

Előfordulhat, hogy úgy érezzük, kegyetlenek vagyunk, amikor konfrontálódunk a problémákkal küzdő emberekkel, de valójában „kemény szeretetre” van szükségük.