Csodavárás

Ekpafat: Csodavárás
2009-04-13: Irodalom

Egész nap könnyeit törölgette, a templomban is türelmetlenül ült, alig várta, hogy vége legyen a misének. Soha nem érezte ezt az a nyomasztó érzést. Félt, hogy pont akkor toppan be az unokája, amikor nem lesz otthon. Szedte is hazafelé menet a fájós lábait, a sarkon már hunyorgatott, hátha meglátja a feljárón a fehér foltot, egy autót. Üres volt az utca. Pár maga korabeli öregasszony bandukolt haza a miséről. Mennyit változott a világ. Valamikor együtt mentek, és jöttek haza az emberek, Isten házából. Mostanság kerülik egymást, sajnálják a szót is a másiktól. Talán csak az akar beszélgetni, akinek van miről dicsekedni, azt meg nem szívesen hallgatja az, akit a nyomor szélére sodort a történelem.


Így vannak az utcabeli Amálkával, aki mindig más emberhez csapódik, hogy meséljen sikeres gyereke csodapalotájáról. Ügyes ember annak a fia, a gyár privatizálásakor jókor volt jó helyen. Nagy volt a szerencséje, nem a leépített munkások tömegéhez tartozott.


Az asszonytól is sokat lehet tanulni, mert a napkollektorról és masszírozós, pezsgős medencéről is tőle hallottak először.


Hát, ezt most kihagyja gondolta reggel, amikor kinézett a kapun, és látta az asszonyt, amint pár méterre bandukol az utcán. Várt egy kicsit, amíg az elhaladt, csak azután indult el. Hazafelé már nem találkozott Amálkával, mert a templom előtt várta a fia, nagy fekete autóval, olyannal, amibe nem lehet belátni.


Kicsit kifulladt a sietéstől, a szíve összevissza kalimpált, aztán, mintha az is elfáradna, egy ütemet kihagyott.


Hazaérve rövid ideig pihentetett, majd megterített magának. Megadta a módját, Jézus feltámadását megtisztelte. Egyetlen ünnepi fehér abroszára megterített.


Nem csinált nagy főzést. A szomszédasszonnyal elfeleztek egy kis kötözött sonkát, meg főzött hozzá tojást.


Vett egy kiló far-hátat, fél kiló csirke szárnyat. Lett belőle húsleves, rántott hús, köretnek rizst készített. Lekerült egy üveg több éves meggykompót is a speiz polcáról. Két krémest vásárolt magának, meg négy lúdláb tortát, az unokának, ha megjön, mert azt szereti. Készen állt az ünnepi lakoma.


Az asztalon virág a kertből, és óriási csoki nyuszi, mellette boríték, benne húszezer forint. Ezt akkor tette félre, amikor az utolsó tizenharmadik havi nyugdíj fele megérkezett. Azt beszélik, nem lesz többet, nincs rá keret. Hát még ezt is elveszik… A nyugdíjasok évek óta ebből tudtak egy kis ajándékot venni az unokáknak, mert másból nem jutott, elvenni meg már nincs miből.


Dolgozott egy életen át, gyűjtögetett. Igaz neki csak forintokból sikerült ez is, de kitanítatta a lányát, amikor az elvált, négy évig nevelte az unokát. Később összeállt a lánya egy férfivel, de a gyerekkel nem jöttek ki. Volt több próbálkozása, nehezen találta meg az új párját, azt is akkor, amikor az unoka már nem lakott otthon.


Amikor a férje meghalt, akkor a temetés vitte el a sufni titkában lévő forintokat. Tavaly meghalt a lánya, a párjának oda kellett adni azt, ami az ő temetésére volt félretéve, mert nem volt pénz a hamvasztásra. Mi mást tehetett volna…

Egyedül maradt, az unokán kívül nincs senkije. Egy hónapban egyszer fel szokta hívni, hogy halljon felőle, de soha nem ér rá a gyerek eljönni. Azt mondja nagy a távolság. Igaz. A benzin is drága, a vonat is. Nem régen azt mesélte az unoka, hamarosan összebútoroznak azzal a lánnyal, akinek két hónapja udvarol, akkor könnyebben tudja majd látogatni, mert a lánynak most vettek a szülei szép fehér új autót.


Biztosan azért haragudott meg rá a fiú, mert ezt szóvá tette, azt tanácsolta neki, hogy várjanak, ismerkedjenek, hátha nem illenek össze.


Miért kellett neki beleszólni… Öregnek, fáradtnak és nagyon magányosnak érezte magát.


Elővette a fényképalbumot, nézegette a megsárgult képeket. Ahogy lapozott egyre több képről mosolygott egy fiúcska, pöttyös labdával, gyertyás tortával, háromkerekű biciklivel, nagy biciklivel, kismotorral, ezután jöttek a ballagási képek, sok virággal. Az érettségi tablókép volt az utolsó.

Itt mintha megszakadt volna egy sorozat. Valóban megszakadt, mert az óta csak keveset tudták segíteni őket.


Ahogy fogyott a segítség, úgy nőtt a távolság. Egyre ritkábban találkoztak. Emlékszik arra, amikor még kicsi volt az unoka, egyszer azt mondta neki a gyerek, soha nem hagyja egyedül, nehogy elessen és eltörjön a lába. Ez akkor történt, amikor a szomszédasszony egy téli reggelen eltörte a lábát. De sokszor csengett a tiszta gyermekhang a fülébe, a jeges téli reggeleken, amikor jégpáncél borította előtte az utat. Előbb szórni kellett, csak azután léphetett.


Most itt ül egyedül, húsvét hétfőn, előtte a virág, mellette a csoki és a boríték…


Még nincs este, hátha betoppan a gyerek. Ha túl sokat késik, lehet, hogy elkésik… Imára kulcsolja a kezét, úgy várja a csodát.