Csendesedj el és hallgasd a zenét:
A Biblia az időre vonatkozó megjegyzéssel kezdődik és zárul: "Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet"(Ter 1,1); "Igen, hamarosan eljövök" (Jel 22,20). A Szentírás Istent nem elvontan, örök lényegében ragadja meg, hanem mint olyan Istent, aki egyedülálló módon belép a történelembe és megmutatja magát az időben. És a Szentírás lapjain - amely a keresztény tanítás szerint egyszerre isteni és emberi mű - egy évezredet fog át annak a különböző korokból származó közel száz szent írónak a sora, akik erről a történelmi Isten-tapasztalatról mint kinyilatkoztatásról tesznek tanúságot nekünk. Egy évezred istentapasztalatainak a történelmi sokféleségből hangzik felénk az Örökkévalóról szóló egyetlen üzenet. Maga az emberi történelem - Isten és ember kapcsolatának tere - azonban még ennél az egy évezrednél is jóval tágasabb.
Az idő titka örök létkérdés. Az idő olyasvalami, amit nem birtoklunk. Olyasvalami, ami életünk tartamát viszonylagossá teszi. Az idő mindig kevés az ember számára, mégis az a jó élet (és a jó halál) titka, hogy ez a kevés elég legyen. Az idő szabadságunk kibontakozásának a feltétele, ezért szabadságra szomjas korunkban ez a "legdrágább árucikk". Igaza lehet annak a természettudósnak (A.C. Clarke), aki szerint technikai civilizációnk története mögött a nyughatatlan lélektani hajtóerő az embernek az időbeli korlátok legyőzéséért folytatott öntudatlan küzdelme. A digitális írásbeliség, a hang és képrögzítés kommunikációs forradalmának korában ez a meglátás szinte magáért beszél. Az idővel szemben azonban az ember önerőből folytatott küzdelme mégis látványos kudarcra van ítélve. Az idővel szembeni szabadság, az Örökkévalóság továbbra is Isten kezében van.
Éppen ezért van az, hogy az idővel való helyes bánásmód iskolája, mint ahogy mindig is volt, ma is: az imádság. Az imádság segít betájolni életünket a hiábavalóságok káprázatán túl tekintve az Örökkévalóság irányában. A történelemben mindig azok alkottak kordivatoktól függetlenül igazán maradandót és nagyot, akiket a hitük képessé tett az imádságra. Szent István király, Szent Imre herceg , és a királyi család többi szent tagjai elsősorban éppen mint imádkozó emberek tettek szert nemzeti történelmünkben időtlen jelentőségre. Íme egy életkép a korabeli krónikástól: "Szent Imre, megelégedve kevés alvással, éjszakánként, amikor már mindenki aludni tért, s előtte, mint a király fiához illik, két gyertyatartó világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és minden egyes zsoltár végén szívének töredelmével bűnbocsánatért könyörgött. Atyja - István király - óvatosan, a fal nyílásán keresztül gyakran megfigyelte ezt, de övéi közül senkinek sem akarta elárulni. Ez, és még több jele az erényeknek mintegy szíve kamrájába volt zárva mindaddig, amíg csak el nem törött a korsó, és a kenetnek illata szét nem áradt (Pannóniában)." Ennek a kenetnek a szétáradó jó illata minden bizonnyal fontosabb eseménye Magyarország történetének, mint első királyunk egész zseniális államszervezői életműve. Itt találjuk meg annak a titkát, hogy ő evangéliumi okos ember volt, aki nem csak a házát, hanem a hazát is a krisztusi időtálló sziklára építette. Aki fiát ilyen átszellemült imádság útjára volt képes elvezetni, maga milyen imádkozó lehetett.
VI. Pál pápa az Egyház Magyarországon történt alapításának s egyben Szent István születésének és megkeresztelésének ezredik jubileuma alkalmából írt apostoli levelében ezt olvassuk (hosszabban idézve): "Szent István, Pannóniának ez a ragyogó csillaga akkor látta meg a napvilágot, amikor népetek súlyos válságba került. Fejedelmeitek ugyanis a vészes és szörnyű kalandozások után, amelyekkel a nyugati országokat pusztítottak, arra kényszerültek, hogy keressék a szomszédos népekkel való békés együttélés feltételeit. S miközben bölcsen és óvatosan egymáshoz közeledtek, Magyarországra érkeztek az evangélium első hirdetői. Ami akkor hazátokkal történt, új dolgok magját vetette el, s e kor hullámzó állapota, amely a látszat szerint az akkori bizonytalan körülményeknek volt eredménye, valójában az éltető Szentlélek művének bizonyult, aki szent tevékenységének kegyelmével szüntelenül megújítja a föld színét. Mindamellett Istvánnak, ennek az igen kiváló fejedelemnek születését, megkeresztelését, életszentségét és bölcsességét méltán tekinthetjük e szerencsés fejlődés mintegy kezdetének és csúcspontjának. Ezzel ugyanis végleg lezárul történelmeteknek ez a szakasza, és megnyílik a keresztény művelődés termékeny, új korszaka, amely most érkezik el ezeréves fordulójához. A szent király, Szent Adalbertnek lelki fia, a keresztény hit és erkölcs alapján állva, erős lélekkel, maradéktalanul megvalósította azt, amire Isten kiválasztotta: fiatal magyar nemzetének megmutatta és kijelölte azt az igazi utat, amely nemcsak az anyagi javak bőségéhez, hanem egyben magasabb értékű kincsekhez, vagyis a lelki műveltséghez és a természetfeletti kegyelemhez vezet. Mint népének hűséges őre és vezetője azt akarta, hogy az szabad és mindenkitől független legyen. Arra törekedett, hogy azt egy és egységes nemzetté forrassza össze. Önálló államformát biztosított neki, és olyan törvényeket hozott, amelyek a keresztény szellemiségből fakadtak. Ami azonban a magyar népet leginkább megindította és a keresztény élet elfogadására bírta, az Szent István példás vallásossága és ennek megfelelő életmódja volt. Ehhez járult családja kimagasló példaadása, amelyet hitvese, Boldog Gizella és fia, Szent Imre nyújtott, így történt, hogy az a nép, amelyet egykor a 'keresztények ostorának' tartottak, a hithirdetők munkája révén olyan nemzetté vált, amely mint a kereszténységnek századokon át hűséges követője, a hit bátor védőjének kitüntető nevét érdemelte ki."
A pápa elismerő szavai nagyon jól elhelyezett hangsúlyokkal, az európai történelem távlatában mutatják be István király életművét és azt, ahogyan ez az életmű a maga szerves időbeliségén túl időtlen jelentőségre is szert tett. István király mélyen megértve és befogadva Krisztus evangéliumát, maga is a történelemben tevékeny örökkévaló Isten ihletett munkatársává lett. Pannónia ettől kezdve nem csak politikailag, hanem üdvtörténetileg is szilárd alapra építkezhetett. Annál szomorúbb látni, hogy a Szent István-i örökség kincse, amelynek fontos elemei a pápai levélben is említett nemzeti egységre törekvés, mint a mindenkori válságok megoldása, illetve a lelki értékek megbecsülése, mint a világ szellemi folyamataiban való elmélyült és sikeres tájékozódás feltétele, hogyan esik szét darabjaira egy olyan politikai légkörben, ahol szinte minden és mindenki már rövidtávon is hitelét veszti. Érdemes és érdekes lenne a mai Magyarországon is megpróbálkozni az imádság és a hiteles élet programjával is a közeljövőben, miután már minden egyebet kipróbáltunk, és Szent István példája szerint ez a fajta hitelesség a szakmai hozzáértéssel is jól harmonizálható.
Ennek a világnak van múltja, jelene és jövője, az örökkévalóságnak azonban (amely az élet teljessége) már nem lesz sem múltja, sem jövője, csak örök jelene. Az Isten országáról szóló példázatokban Jézus arról tanít, hogy az örök életnek ez a jelene hogyan és mi módon járja át a mi időben zajló életünket. Éppen Jézus által a történelem minden pillanata üdvözítő, az örökkévalóságba átlényegíthető földi valósággá lett, hiszen őáltala, ővele és őbenne az időket uraló Isten eleven történelmi társaságát kaptuk ajándékba. Az ő számára valóban igaz, amit a zsoltáros mond, hogy "ezer év a te szemedben csak annyi, mint egy nap, amely az imént tovatűnt". Jézusra tekintve, és a koronázási millennium után immár Szent István halálának, égi születésnapjának a millenniumi évfordulójához közeledve (2038), a lényeges dolgokat illetően nekünk is meg kellene tanulnunk a tisztánlátásnak ezt az évezredeken túl is időszerű imádságos módját.
Az idő titka örök létkérdés. Az idő olyasvalami, amit nem birtoklunk. Olyasvalami, ami életünk tartamát viszonylagossá teszi. Az idő mindig kevés az ember számára, mégis az a jó élet (és a jó halál) titka, hogy ez a kevés elég legyen. Az idő szabadságunk kibontakozásának a feltétele, ezért szabadságra szomjas korunkban ez a "legdrágább árucikk". Igaza lehet annak a természettudósnak (A.C. Clarke), aki szerint technikai civilizációnk története mögött a nyughatatlan lélektani hajtóerő az embernek az időbeli korlátok legyőzéséért folytatott öntudatlan küzdelme. A digitális írásbeliség, a hang és képrögzítés kommunikációs forradalmának korában ez a meglátás szinte magáért beszél. Az idővel szemben azonban az ember önerőből folytatott küzdelme mégis látványos kudarcra van ítélve. Az idővel szembeni szabadság, az Örökkévalóság továbbra is Isten kezében van.
Éppen ezért van az, hogy az idővel való helyes bánásmód iskolája, mint ahogy mindig is volt, ma is: az imádság. Az imádság segít betájolni életünket a hiábavalóságok káprázatán túl tekintve az Örökkévalóság irányában. A történelemben mindig azok alkottak kordivatoktól függetlenül igazán maradandót és nagyot, akiket a hitük képessé tett az imádságra. Szent István király, Szent Imre herceg , és a királyi család többi szent tagjai elsősorban éppen mint imádkozó emberek tettek szert nemzeti történelmünkben időtlen jelentőségre. Íme egy életkép a korabeli krónikástól: "Szent Imre, megelégedve kevés alvással, éjszakánként, amikor már mindenki aludni tért, s előtte, mint a király fiához illik, két gyertyatartó világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és minden egyes zsoltár végén szívének töredelmével bűnbocsánatért könyörgött. Atyja - István király - óvatosan, a fal nyílásán keresztül gyakran megfigyelte ezt, de övéi közül senkinek sem akarta elárulni. Ez, és még több jele az erényeknek mintegy szíve kamrájába volt zárva mindaddig, amíg csak el nem törött a korsó, és a kenetnek illata szét nem áradt (Pannóniában)." Ennek a kenetnek a szétáradó jó illata minden bizonnyal fontosabb eseménye Magyarország történetének, mint első királyunk egész zseniális államszervezői életműve. Itt találjuk meg annak a titkát, hogy ő evangéliumi okos ember volt, aki nem csak a házát, hanem a hazát is a krisztusi időtálló sziklára építette. Aki fiát ilyen átszellemült imádság útjára volt képes elvezetni, maga milyen imádkozó lehetett.
VI. Pál pápa az Egyház Magyarországon történt alapításának s egyben Szent István születésének és megkeresztelésének ezredik jubileuma alkalmából írt apostoli levelében ezt olvassuk (hosszabban idézve): "Szent István, Pannóniának ez a ragyogó csillaga akkor látta meg a napvilágot, amikor népetek súlyos válságba került. Fejedelmeitek ugyanis a vészes és szörnyű kalandozások után, amelyekkel a nyugati országokat pusztítottak, arra kényszerültek, hogy keressék a szomszédos népekkel való békés együttélés feltételeit. S miközben bölcsen és óvatosan egymáshoz közeledtek, Magyarországra érkeztek az evangélium első hirdetői. Ami akkor hazátokkal történt, új dolgok magját vetette el, s e kor hullámzó állapota, amely a látszat szerint az akkori bizonytalan körülményeknek volt eredménye, valójában az éltető Szentlélek művének bizonyult, aki szent tevékenységének kegyelmével szüntelenül megújítja a föld színét. Mindamellett Istvánnak, ennek az igen kiváló fejedelemnek születését, megkeresztelését, életszentségét és bölcsességét méltán tekinthetjük e szerencsés fejlődés mintegy kezdetének és csúcspontjának. Ezzel ugyanis végleg lezárul történelmeteknek ez a szakasza, és megnyílik a keresztény művelődés termékeny, új korszaka, amely most érkezik el ezeréves fordulójához. A szent király, Szent Adalbertnek lelki fia, a keresztény hit és erkölcs alapján állva, erős lélekkel, maradéktalanul megvalósította azt, amire Isten kiválasztotta: fiatal magyar nemzetének megmutatta és kijelölte azt az igazi utat, amely nemcsak az anyagi javak bőségéhez, hanem egyben magasabb értékű kincsekhez, vagyis a lelki műveltséghez és a természetfeletti kegyelemhez vezet. Mint népének hűséges őre és vezetője azt akarta, hogy az szabad és mindenkitől független legyen. Arra törekedett, hogy azt egy és egységes nemzetté forrassza össze. Önálló államformát biztosított neki, és olyan törvényeket hozott, amelyek a keresztény szellemiségből fakadtak. Ami azonban a magyar népet leginkább megindította és a keresztény élet elfogadására bírta, az Szent István példás vallásossága és ennek megfelelő életmódja volt. Ehhez járult családja kimagasló példaadása, amelyet hitvese, Boldog Gizella és fia, Szent Imre nyújtott, így történt, hogy az a nép, amelyet egykor a 'keresztények ostorának' tartottak, a hithirdetők munkája révén olyan nemzetté vált, amely mint a kereszténységnek századokon át hűséges követője, a hit bátor védőjének kitüntető nevét érdemelte ki."
A pápa elismerő szavai nagyon jól elhelyezett hangsúlyokkal, az európai történelem távlatában mutatják be István király életművét és azt, ahogyan ez az életmű a maga szerves időbeliségén túl időtlen jelentőségre is szert tett. István király mélyen megértve és befogadva Krisztus evangéliumát, maga is a történelemben tevékeny örökkévaló Isten ihletett munkatársává lett. Pannónia ettől kezdve nem csak politikailag, hanem üdvtörténetileg is szilárd alapra építkezhetett. Annál szomorúbb látni, hogy a Szent István-i örökség kincse, amelynek fontos elemei a pápai levélben is említett nemzeti egységre törekvés, mint a mindenkori válságok megoldása, illetve a lelki értékek megbecsülése, mint a világ szellemi folyamataiban való elmélyült és sikeres tájékozódás feltétele, hogyan esik szét darabjaira egy olyan politikai légkörben, ahol szinte minden és mindenki már rövidtávon is hitelét veszti. Érdemes és érdekes lenne a mai Magyarországon is megpróbálkozni az imádság és a hiteles élet programjával is a közeljövőben, miután már minden egyebet kipróbáltunk, és Szent István példája szerint ez a fajta hitelesség a szakmai hozzáértéssel is jól harmonizálható.
Ennek a világnak van múltja, jelene és jövője, az örökkévalóságnak azonban (amely az élet teljessége) már nem lesz sem múltja, sem jövője, csak örök jelene. Az Isten országáról szóló példázatokban Jézus arról tanít, hogy az örök életnek ez a jelene hogyan és mi módon járja át a mi időben zajló életünket. Éppen Jézus által a történelem minden pillanata üdvözítő, az örökkévalóságba átlényegíthető földi valósággá lett, hiszen őáltala, ővele és őbenne az időket uraló Isten eleven történelmi társaságát kaptuk ajándékba. Az ő számára valóban igaz, amit a zsoltáros mond, hogy "ezer év a te szemedben csak annyi, mint egy nap, amely az imént tovatűnt". Jézusra tekintve, és a koronázási millennium után immár Szent István halálának, égi születésnapjának a millenniumi évfordulójához közeledve (2038), a lényeges dolgokat illetően nekünk is meg kellene tanulnunk a tisztánlátásnak ezt az évezredeken túl is időszerű imádságos módját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése